A Rózsa Hatalma

11. fejezet.~ Por és hamu

Korán reggel volt, amikor kinyitotta a szemeit, amiket nem sokkal később pirosra dörzsölt az álmosságtól; furcsállta is, hogy hamarabb felkelt a kelleténél, de nem igazán zavarta. A barakkban a legtöbben aludtak még, csak épp pár üveges tekintetet látott meredni a semmibe pislogás nélkül, és Edith rögtön összehúzta a nyakán a ruháját, amikor rájött, hogy azok a tekintetek már csak halott emberekhez tartoznak, akik a hideg éjszaka során életüket vesztették. Edith visszafordította fejét, tekintete ezúttal a priccs tetejére szegeződött. Ruthra, Pierre-re és a mamára gondolt, akik nem élték túl a borzalmakat. Pierre Bleuerre, akit a nácik még a táborba érkezésük előtt gyilkoltak le, Ruthra egy leszigetelt szobába zárták be, hogy ott érje utól a halál, Nora Bleuerre, akinek hollétéről Edith viszont nem tudott semmit. Egy könnycsepp folyt le az arcán, amit aztán többszáz követett, hiszen képtelen volt túltenni magát a történteken, képtelen volt felfogni, hogy hol is van és hogy miért van ott, képtelen volt elfogadni önmagát és azt az életet, amelyet Isten rendelt el neki. Egyetlen egy hangot sem adott ki sírás közben, a takarójába fojtotta az érzéseit, melyek egyszerre törtek volna ki a lányból egy hatalmas kiáltás formájában, ha nem fogja vissza magát.

Időközben az SS-központban, a katonai barakkok egyikében a hadnagy is már álmosan meredt maga elé, az előző nap estéjére gondolva. Bármennyire is próbálta magát lebeszélni arról, hogy semmi köze a zsidókhoz, főleg nem egy zsidó lányhoz, aki a vezető szerint bemocskolja az árja népet, mégis egyre gyorsabban dübörgő szíve ellenezni próbálta az egészet. Ő maga sem értette, hogy miért gondol rá folyamatosan, mióta megismerkedtek a peronon, miért akar a közelében lenni állandóan, és hogy miért tette amit tett. Biztos volt benne, hogy előbb utóbb egy katona úgyis kikezd majd a lánnyal, hiszen olyan csinos, akaratlanul teherbe ejti, és ha valami csoda miatt nem ítél golyót a fejébe, Mengele úgyis észreveszi, elviszi magával a többi terhes nővel együtt és kísérletezni fog rajta. Ezt semmiféleképpen nem engedhette, hogy megtörténjen. Azt a gondolatot is mélyen megvetette, hogy nem ő lesz az a férfi, aki majd megkapja a lányt, de abban a pillanatban, hogy ráeszmélt, hogy mégis mikre gondol vele kapcsolatban, vadul megrázta a fejét és próbált a munkára koncentrálni.

Máris kényelmetlennek érezte a priccsét, így fogta magát és nehezen felállt onnan, ezüstszürke színű dögcédulája közben össze-vissza ingadozott a nyakában, miközben a ruháit vette magára. Miután a nadrágját magára húzta, meztelen felsőtestét is eltalarta a fehér ingjével és a zubbonyával, majd a tükörbe nézve elégedetten tapasztalta, hogy egy igazán jóképű német tiszt tekint vissza rá. Fényes csizmáit is a lábaira húzta, és miután az utolsó simításokat is elvégezte, nem törődve azzal, hogy másokat is felébreszhet a szomszédos szobákban, Dieter Weiss kicsörtetett az épületből.
November volt, de már keményen hullott a hó: egyre és egyre nagyobb pelyhek szállingóztak Auschwitz területére, a katonák bőrkabátba burkolóztak és úgy cigarettáztak, míg egyesek még mindig édes álmaikat álmodták a kényelmetlen priccseken. Tányérsapkáját a fején fentebb tolva, ő is saját kabátjába burkolózva indult el, ki a táborban a katonáknak elkülönített részlegből, hogy belerázódjon a munkába. A kantinba ezen a reggelen nem tért be még a többiek előtt sem, képtelen volt enni, így annak érdekében, hogy hamarabb belerázódjon a munkába, gyalog Birkenau felé vette az irányát.

A kápók, mint minden nap a vasárnap kivételével, ezen az átlagos napon is pontosan érkeztek a barakkba bottal a kezükben, felrázva rikácsoló hangjukkal a békésen fekvő foglyokat.

- Indulás! - húzta le az egyiket a priccsről, mire az egy "bocsánat" félét motyogott és már futott is ki.

Ahogy kifutottak a barakk köré, mindegyikük egy határozott mozdulattal megállt egy pontban, majd a semmibe kezdtek meredni, míg a kápók szorgosan végezték a létszámellenőrzést. A levegő hűvösebb nem is lehetett volna, hó hullott szüntelenül a fejeket takaró kendőkre és a vállakra. Edith csupasz lába remegett, a fapapucs, ami bőrszíjjal volt rögzítve a lábához hamar beázott a hideg, jeges pocsolyákban való folyamatos állástól. Edith és Ivana megint a barakk oldalához álltak szorosan egymás mellé, mindketten gyorsan a földre szegezték tekintetüket, mielőtt a folyton előttük gépiesen járkáló felügyelőnők kiszúrták volna őket, ám mialatt azok csendben, szúrósan bámultak minden idegen arcot, addig a kápók voltak olyan gonoszak, hogy a párbeszédek elkerülése érdekében a sorok között sétáltak.
Edith néha-néha vette a bátorságot, hogy felnézzen a katonák irányába, akik távolabbról figyelték az eseményeket, ám a szemeit ellepő könnyfátyoltól alig látott valamit, így a zöld szemű egyenruhást sem vette észre, pedig az bizony ott volt és őt bámulta a szigorú tekintetével.
Összesen két órát álltak a borzasztó hidegben, aztán két őr, illetve két kápó a Kanada felé vitte a Kanada kommandó tagjait, ahova Edith is tartozott. A többiek máshova igyekeztek a csoportjaikkal együtt, egyesek a varrodába, mások az irodaépületbe, és néhányan még a konyhába is. Egy kis ételt is kaptak mielőtt elindultak volna, s azt majszolták útközben, ami hatvan dekagramm kenyérből állt, kávét azon reggel viszont sajnos nem kaptak.