A Rózsa Hatalma

20. fejezet.~Szovjet egyenruha foszlányai

Egyre és egyre sötétebb színt öltött Auschwitz felett az ég, hamufekete lett, csak épp a nagy kéményekből feltörő füstje keveredett vele márványosan, ami minden ember tekintetét maga felé vonta. A csillagok azonban elbújtak, azon az estén nem voltak hajlandóak megmutatkozni teljes pompájukban.
A tábort minden pillanatban őrök figyelték: a tábort körülvevő kerítést gyakran meg szakította egy-egy ilyen őrtorony, azokban egy gépfegyveres katona volt, aki mindig lövésre készen állt. Hatalmas lámpáikkal világítottak mindenhova, hogy ellenőrizzék, minden tiszta-e. Ameddig ők éjjel dolgoztak, addig a tisztek szép álmokat kívántak egymásnak a katonai barakkokban, az SS központban, vagy éppen Krakkóban mulatták el az időt lengyel kurvák társaságában.

Edith még a sziréna megszólalása előtt fél órával kimerészkedett még egy kicsit levegőzni a barakk elé, mivel érezte, hogy a barakkban levő bűz lassan marja már az orrát és a torkát; ajkait folyamatosan harapdálta, cigaretta után vágyakozott leginkább, amikor a távolban egy bagózó katonára lett figyelmes, aki éppen az SS központba tartott. A hideg szél az arcába fújt, mialatt reményteli tekintetét az ég felé vezételte, hogy valami csoda folytán egyszer csak felébredjen és megértse, hogy ez csak egy rémálom volt.
Lassan lépkedett a barakk mentén, ujjait végighúzta annak szúrós falain, magában dúdolva egy ismeretlen dallamot; az épület hátsó részéhez ment, s a fal mentén erőtlenül lecsúszott. Bámult a semmibe, a végtelenbe, a kerítéseken túlra.

"Vajon milyen lehet a helyzet most Drezdában? Ugyanolyan szépek-e még az épületek, ugyanúgy a legszebb városa-e még Németországnak? Mi van Gretával? Hát Hildegard hogyan teljesít az iskolában?"

Greta Müller és Hildegard Schiff, Edith Bleuer legjobb barátnői Drezdában maradtak, hogy tanulmányaikat német lányokként befejezzék, mialatt zsidó barátnőjük mivoltáról semmit sem tudnak, s talán már el is felejtették őt.

- Istenem...miért?

Alig volt hallható, ahogy kinyöszörögte azt a két szót, hiszen torka hamar összeszorult, túlságosan fájt neki a valóság, amit képtelen volt elhinni, feldolgozni; szemei láttak mindent, az esze nem tudta felfogni, a teste nem tudta elfogadni, képtelenségnek érezte ezt feldolgozni, ami Auschwitzban történt.

Újra felnézett az égre, az pedig kezdett kitisztulni, mivel a krematórimból most a füst nem tört ki akkora erővel; immár látta homályosan a csillagokat. A felerősödő füst azonban máris eltakarta a csodát.

Telt az idő, telt és telt, néhol felbukkant egy-egy egyenruhás ember, némelyik csíkos, némelyik azonban zöld egyenruhás; az egyik zöld egyenruhás unottan ránézett a karórájára, ami felkeltette Edith figyelmét. A lány nem tudta mennyi volt az idő, csak is annyiban volt biztos, hogy még nem múlhatott el éjfél, hiszen nem szólalt meg még a sziréna. Pontosabban fél tizenegy volt, amit ő nem tudott, hiszen érkezése során elvették tőle mindenét, köztük a karóráját is, amit az édesapjától kapott. Nagyrészben arany volt, egy igen értékes darab, mindenki dícsérte a remekművet. Ezek miatt volt ilyen híres az apja cége, mindegyik árut kézzel készítettek, nagyító alatt, kiváló odafigyeléssel. Az emberek örömmel vásároltak, egészen addig, ameddig egy napon meg nem fosztották őket mindenüktől.

Sietős lépteket hallott, amik a barakkba vezettek. Edith erőt vett magán, megfordult és benézett egy kis lyukon, ami a barakk belső terét tárta elé.

- D5327! A D5327-es fogoly lépjen elő! - ordított. Holott mindenki csak Edithre várt, hogy végre megjelenjen, Edith teljesen lefagyott és negyed percig képtelen volt megmozdulni és felállni. Szemei előtt elhomályosult minden, ahogy elképzelte, hogy mit fognak vele művelni, talán egyenesen a halálába taszítják nemsokára, ám a halálnál is rosszabb sorsra jutott. Szipogva állt fel aztán, összeszedve minden bátorságát, hogy eleget tegyen az őr parancsának, és lassan indult visszafele.
Az egyik szovjet katona meglátta, hogy a lány már az őr mögött áll, földre szegezett tekintettel, remegő testtel. Szó nélkül arra mutatott mutatóujjával, mire a katona mérgesen hátranézett. lány érezte az őr tekintetét az arcán, de nem mert ránézni, ahhoz túlságosan félt. Nem sokkal azután pedig már nyálzuhatagot érezte könnyektől áztatott arcán.