A Rózsa Hatalma

13. fejezet. ~ Egy hazugság

Edith minden egyes pillanatban csakis a hadnagy tettére fókuszált és teljes mértékben aggasztotta a gondolat, hogy kitudódhat az egész, hogy Dieter kenyeret vitt neki és akkor vége az életének. Hiszen ki hinne egy ártatlan zsidó lánynak, hogy ő biza nem tett semmi rosszat, sőt látni se kívánta a hadnagyot? A lány folyamatosan csak rágta az ajkait az idegességtől, mert pontosan tudta, itt az igazságnak az emberi élethez hasonlóan semmi értéke sincs. Éppen ezért, akármilyen nehezen is, de távol kell tartania magát az említett személytől. Távol kell tartania magát Dieter Weisstől, bár tudta, hogy ez úgyis meg lesz szegve hamarosan egyikőjük által.

A kenyérből, amit a katona adott neki a Kanadában, néha csipegetett egy kicsit, mert máskorra is hagyni akart belőle, ha esetleg nehezebb idők jönnek majd.
Bár naponta kétszer kaptak enni, a jobb napokon háromszor, mégis Edith úgy érezte, az az étel, amit neki szántak, undorító volt és egyáltalán nem volt laktató. A vízzel azonban egyetlen egy fogolynak sem akadt gondja, bőven olvaszthatták azt frissen hullott havat a szájukba, amely egy éjszaka alatt beborította egész Auschwitz-Birkenaut.
Ugyanakkor, amikor bekövetkezett az, hogy hó hulljon, egy csomóan meghaltak a hideg okozta megfagyás és különféle betegségek miatt. A foglyok létszámát azonnal megtizedelte a hideg, mely főleg először a már megbetegedett foglyokat érintette a legjobban.

Megint két kápó és egy idegen tiszt léptek be a koszos és bűzös, alig fűtött barakkba. A tiszten egy hosszú, bokáig érő, fehér köpeny volt, Edith feltételezte, hogy ő az SS egyik orvosa volt.
A két kápó torka szakadtából üvölteni kezdett, hogy mindenki kelljen fel és a lehető leghamarabb álljon sorba. Edith lassan lekecmergett a priccsről, majd szótlanul az említett sorba állt. A testét egyszerűen nem érezte, a tegnapi ütelegelése után ereje se volt még lélegezni sem. A vér, ami az orrából folyt, most rá volt száradva az arcára és a ruháján is már nem egy piros folt volt, hanem egy igen csúnya mocsárzöld. A jobb szeme körül egy hatalmas monokli éktelenkedett, amit nem jutalmazott, hiszen szerinte még visszataszítóbbá tette. A kezei viszont jóformán begyógyultak már, egyáltalán nem csíptek már a vonatút során szerzett sebei.

- Álljatok sorba! Gyosabban, mozgás!

Bár Edith pontosan tudta, hogy az egészséges és a beteg foglyokat szétválasztják, mégis a remegése és a bizonytalan arckifejezése azt sugallták, hogy semmit se sejt. Ivana Pavlíková, aki mindvégig Edith mellett állt és csendesen figyelte az eseményeket, most Edith kezéért nyúlt és biztatóan megszorította azt, hogy tudassa a remegő lánnyal, hogy minden rendben lesz.
A tiszt egy nagyon komor tekintettel indult el a sor mentén, hogy a pisztolyának a csövével mutogasson a rabokra. Edith úgy érezte, mintha maga a pisztoly hozta volna meg a nehéz döntést a zsidók felett, az orvos pedig csak hangosan közölte azt a foglyokkal.

- Ti hárman, bal! - utasította ez első három nőt. - Jobb! Bal! Bal!

Hamar elérkezett az a pillanat, amikor a tiszt Edith Bleuer elé ért. A férfi felemelte a kesztyűbe bújtatott kezét, megfogta a lány állát és elfordította az arcát. Alaposan megnézte az ütéseket rajta, hol jobbra, hol balra fordítgatva a kétségbeesett lány fejét, akinek egy sós könnycsepp folyt le a sápadt arcán. A táborban terjengő tífuszjárvány miatt Edith kénytelen volt hagyni, hogy az orvos a betegség tünetei után is kutasson a testén.

- Jobb - szólt egy kis idő után mogorván, majd elengedte Edith arcát. Megvető pillantásokkal ostorozta a lányt még akkor is, amikor már Ivanát vizsgálta, akit hosszas gondolkodás után szintén jobbra küldött.

- Sikerült, Edith, átmentünk a szelektáción! - súgta neki oda Ivana boldogan.

Edith Bleuer annyira gyenge volt, sovány és mindenhol sebekkel borított, hogy csak egy erőtlen mosolyt engedett meg magának. Ahogy a többi nőre pillantott, akiket az orvos szintén jobbra küldött, elfogta a sírás, amiért azok sokkal egészségesebbek voltak, mint ő. Ha Ivana nem karol belé azonnal, amikor megszédült a hirtelen rosszulléttől, rögtön összeesett volna ott helyben mindenki szeme láttára, hiszen egyszerűen már nem bírta fizikailag és lelkileg sem, hogy mekkora terhet kell cipelnie a hátán.