25. fejezet.~Apáink, anyáink

439 33 0
                                    

Öt nap múlva, január kilencedikén Edith megint addig alhatott, ameddig csak akart. Vasárnap volt, szüntelenül havazott, de nem olyan erősen. A kápók nem jöttek, a foglyok nagy része viszont várta őket hosszú ideig, hiszen minden nap az ők hangjukra ébredtek.

Már alig várta, hogy találkozzon végre apjával, illetve odaadja neki az ételt.
Megfordult, majd takarója alól kivette a Marektől és Juritól kapott étel maradékát, amit egy rongyba tekert, hogy tovább tartson. Az étel szerencsére még nagyjából rendben volt, úgyhogy azt fogja neki elvinni. Nemsokára úgyis fog kapni tőlük újabb adagot a gyűrűért cserébe, amit még akkor dobott oda nekik, amikor Peterrel mentek el előttük.

Kimerészkedett az étellel együtt a barakk elé, amit időközben a zsebébe rakott. Szemeit lehunyta, mélyet szívott a friss, csípős levegőből, aztán rögtön ki is nyitotta őket. A fehér hó sértette őket, hunyorogni kezdett. Azonnal pirosra dörzsölte szép szemeit, amik pár másodperc alatt máris megszokták az erős hatást. Jobban szemügyre vette a női tábort. A kapui nyitva voltak, Edith látott pár nőt, akik hol ki-, hol be járkáltak barátnőikkel, sétálgatva a környéken.
Elindult ő is arrafele, kifelé a női táborból, reménykedve abban, hogy hamar megtalálja majd az apját. Ahogy a kapukhoz ért, azonnal rossz érzés fogta el, mintha tudta volna, hogy ha átlépi azt a bizonyos láthatatlan vonalat, már nem még lesz biztonságban.

Megindult jobbra, amerre a férfitábor is volt. Hol balra, hol jobbra fordította a fejét, az őrökön tartva a szemét, nehogy azok felé induljanak. Lassú léptekben haladt.

Amikor a cigánytáborral párhuzamosan ment, észrevette, hogy egy kisfiú rohant ki onnan. Szakadt inge, kócos, fekete haja arról árulkodott, hogy ő sem élt jobban a táborban, mint a lány. Egyenesen Edith felé rohant nevetve, lélekszakadva. Amikor elé ért, fékezés nélkül nekivágódott a lány lábának, belecsimpaszkodott, akár egy csimpánz.

Edith értetlenül pislogott le a kisfiúra, szinte annyira meg volt lepődve, hogy azt se tudta mihez kezdjen. Megköszörülte száraz torkát, aztán bizonytalanul leguggolt elé.

- Hát te ki vagy? - kérdezte. Amikor látta, hogy a kisfiúnak nem nyílt a szája válaszra, csak mosolygott, a lány jobban elbizonytalanodott. - Érted, amit mondok?

- Ühüm - szólalt meg a kisfiú.

- Hogy hívnak? Hol vannak a szüleid?

Hátha ki tud valamit szedni a gyerekből.
Ránézett az ismeretlen kisfiúra, aki még mindig szorosan kötődött hozzá. Edith azonnal öccsére emlékezett, bár őt is olyan szorosan ölelhetné most Pierre, mint a kisfiú.
A kisfiú ránézett.

- Daniornak hívnak - válaszolt magabiztosan a fiú, csillogó barna szemeivel a lány arcát pásztázta.

- Nem lenne szabad egy ilyen kisfiúnak, mint te itt kint lennie, nagyon veszélyes.

- De én nem is vagyok kisfiú! Igenis nagy vagyok, ráadásul még magas is! És okos is! És...és...és nagyon gyorsan tudok futni, és bátor is vagyok! - Mintha Danior egy kissé megsértődött volna a lányra a szavai miatt.

Edith arcára egy hatalmas mosoly ült ki a megbánás helyett, hiszen Daniorban immár csakis Pierre-t látta. Még a beszédstílusa is olyan volt, akár halott öccsének. Talán ez volt a legközelebbi mód, hogy homályos emlékeit Pierre Bleuerről újra felelevenítse.

- Értem, Danior. Sajnálom, úgy látszik, tévedtem. Mit szólnál ahhoz, ha most megkeresnénk a szüleidet? - kérdezte, gyorsan terelve a témát. Remélte, hogy Danior nem fog újra makacskodni.
A kisfiú rögtön makacsul megrázta a fejét.

A Rózsa Hatalma Where stories live. Discover now