A Rózsa Hatalma

36. fejezet. ~ Az orosz hadifogoly levele

Péntek délután Edith úgy bele volt merülve a sok munkába és a betegek ellátásába, hogy teljesen elvesztette az időérzékét, de még a saját gondolatait sem volt képes összeszedni, így csak megállás nélkül járkált fel-alá a kórházban, olykor csak egy rongyot keresett, vagy éppen egy vödör vizet cipelt, sőt olyan alkalom is akadt, amikor úgy tett, mintha épp fontos dolga lenne, csakis azért, hogy elkerülje Jerzy Reichmannt. A férfi mindegyre beszélgetéseket próbált kezdeményezni a lánnyal, hogy közelebb kerüljön hozzá, ám minden egyes próbálkozás egyre távolabb sodorta el őt Edithtől, akinek a szíve már rég Dieter Weissé volt.
Edith pontban fél hatkor a kórház előtt állt Stasiekkel és csendben szívtak el ketten egy cigarettát. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy szakadjon el a munkától és tartson vele egy cigiszünetet, amibe a lány sóhajtva beleegyezett. Először a férfi szívott bele mélyen a cigarettába, mialatt a távolba meredt és úgy fújta ki a szürke füstöt, míg a lány türelmetlenül fészkelődött mellette és várta, hogy végre bemehessen már dolgozni.

- Fáj még a fejed? - kezdeményezte Stasiek a beszélgetést.

- Néha - motyogta a lány és átvette Stasiektől a cigarettát, aztán folytatta: - A fejfájás ígyis a legkisebb gondom.

- Mégis miről beszélsz? - fordult felé a férfi és máris tudta, hogy Edith nehezen, de vallani fog.

Edith Bleuer tudta és érezte, hogy tényleg megbízhat a felvevőben, ezért egy mély levegőt vett és úgy, ahogy, de nekikezdett a vallomásának: - Stasiek...én bizonytalan vagyok. Nem tudom, hogy mit tettem azon a vasárnapon. Képtelen vagyok emlékezni. Amikor még a huszonkilencesben laktam...azt mondták, hogy én öltem meg Ivanát. És a főtiszt is azt állította. Hát kérdem én: valóban én öltem volna meg a barátomat?

Stasiek tágra nyílt szemekkel bámulta a kétségbeesett lányt: - Az lehetetlen.

- Én is azt hittem és ha a többieknek nem is, de magamnak próbáltam bizonygatni. Viszont amikor már ketten vádaskodnak ellened, Stasiek, akkor elgondolkodsz. Dominika Nowak...ő uralja az egész huszonkilencest. Ő fordította ellenem Nadját! Ő terjesztette el, hogy én voltam az, mert állítólag látott mindent - kezdett el sírni. - Dehát én nem emlékszem semmire, akkor mégis hogyan tudnám Nadjának bebizonyítani, hogy ártatlan vagyok? Képtelen lennék megölni Ivanát! A barátom volt...

Kezeibe temette vörös arcát, hogy Stasiek ne lássa rajta, hogy mennyire nyomorultnak és szerencsétlennek érzi magát, hogy mennyit szenved és elvisel ártatlanként, és bár a férfi nem tudta átérezni a fájdalmát, bíztatóan közelebb húzódott hozzá és átkarolta a remegő lányt.

- Az a Nadja idővel rá fog jönni, hogy mit tesz Dominika. Hidd el, egyetlen egy titok sem marad titok örökké. A főtiszt is téged okol, igaz?

- Igen, Stanisław, engem okol. Szó szerint ezt mondta: "Ha nem ellenkezel, nem viszem el. Ha...ha...." - hüppögött annyira, hogy már rendesen beszélni sem tudott. - Nem ellenkezhetek neki, különben bán-bántani fog titeket. Azt mondta, Ivana vére az én kezeimen szárad, nem az övén. Mert én önző voltam és ellenkeztem...

A lány abban a pillanatban olyan rosszul érezte magát, hogy a láza is nyomban az egekbe szökött, arca rendkívül piros lett és a teste máris minden ízben remegett, mint a nyárfalevél. Stasiek képtelen volt átérezni a munkatársa fájdalmát, de annyira meghatotta a lány jó szíve, az ártatlansága, a bánkódása és a sok szenvedése, amit nap mint nap el kell viselnie, hogy ő is bánatában könnyezni kezdett. Tudta, hogy Edith keze meg van kötve és a főtiszt terrorban tartja őt, ezért fájó szívvel hagyta, hogy a kétségbeesett fogoly kisírja magát a vállán.