A Rózsa Hatalma

32. fejezet. ~ P.W.

Hallotta az ismeretlen ember halk szuszogását, miközben ő a sajátját próbálta mindenképp eltompítani, látta könnyektől fátyolos tekintetével még Nyikolaj lábát is kikandikálni a priccs alól, ugyanúgy a katona árnyékát is az ajtóban, ahogy türelmesen állt és bámult, mintha tudta volna, hogy Edith ott van bent a szobában; nem is tévedett ugyan, hiszen kevesebb, mint fél méterre voltak egymástól, ami egyre nagyobb feszültségérzetet keltett a lányban. Edith mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, érezte, hogy lassan teljesen kifogy a levegőből és torka összeszorul, így nem kellett neki sok, zokogva csúszott le a fal mentén a poros padlóra, amire is ismeretlen is hamar felfigyelt. Az ajtó teljesen kitárult, a csizmák határozott kopogása a padlón pedig egyből arra késztette a lányt, hogy a füleire tapassza remegő kezeit, térdeire hajtsa fejét, de a kíváncsiság, hogy megtudja, kivel áll szemben, egyre csak erősödött; kinyitni azonban nem merte szemeit, csak várta, hogy végre felfedje arcát a sötétségben álló.

- Gott verdammt, Edith, mit csinálsz te itt? Hé, mindenhol kerestelek már!

A fiatal hadnagy hatalmas tenyere már a lány arcán pihent, a könnyek hamar nedvessé tették, ám a tiszt nem bánta csöppet sem, hiszen annyira örült a lányt látván maga előtt, hogy menten magához ölelte volna és csókokkal árasztotta volna el gyönyörű ajkait; helyette viszont csak ép karját csúsztatta át a lány dereka mentén, jól megragadta őt, majd akár a legerősebb ember a világon, egy pillanat alatt felemelte Edithet.

- Ne vigyen vissza! Ne, kérem, ne tegye! Nem akarok visszamenni!

Dieter köhögését visszafojtva kivitte a lányt, leültette az egyik székre, majd ameddig az hüppögve próbált leállni a sírással, ő egy határozott mozdulattal megállt előtte és azonnal kiadott magából mindent: - Miért jöttél ide vissza? És ha nem jövök időben, vagy valaki más jön be? Akkor mit csináltál volna, hm? Felfogtad te, hogy milyen veszélyes ez? - ordibált, miközben megrázta a lány vállait.

- Sajnálom, tényleg sajnálom, de nem tehettem mást! Nem hagyhattam, hogy a szemem láttára haljon meg! - kezdte a lány is, ám hiába félt a tiszttől, ő is felemelte a hangját.

- Mégis ki?! - emelte már a kezét is a férfi.

- A barátnőm - felelte Edith, a férfi pedig eszét vesztve megcsapta a puha arcát. Ahogy ráeszmélt, hogy mit is tett, közelebb lépett a lányhoz, hatalmas tenyerét újra rátapasztotta a már pirosan izzó bőrfelületre, és szomorú tekintetével mindvégig némán bocsánatért esedezett.

- A barátnőd? - ismételte meg a férfi, cinikusan mosolyogva. - Te tényleg mindent feladnál egy barátért? Feladnád az életedet?

Dieter Weiss arca egy pillanat alatt vörös lett, hasonlóan az Edithéhez, talán a méregtől vagy a feltörő köhögésétől, azt már ő sem tudta pontosan, hiszen annyira féltette a lányt, hogy félelme méreggé fokozódott.

- Nem hagyhattam, hogy meghaljon, nagyon rossz állapotban jött vissza! Nem akarok több embert elveszíteni...Kérem, engedje, hogy segítsek neki!

Ahogy az utolsó szó is elhagyta ajkait, Edith újra sírásban tört ki, amiért a férfi csak jobban felzaklatta igéző tekintetével; nem kellett sok neki sem, hiszen idegességében felrúgott egy széket is, ami nagy püffenéssel csapódott neki a kopott falnak. Mindegyre a férfi smaragdzöld szemeit kereste, közben sírva könyörögött neki: szánja meg, engedje, hogy segítsen Nadjának, ameddig még lehet, amire a férfi mogorván, nemtetszését kifejezve csak röviden intett neki, hogy siessen az eszméletlen fogolyhoz.

Ameddig Edith Nadjával volt elfoglalva, addig Dieter idegességében lerogyott a székre és rágyújtott egy szál cigarettára: mélyeket szívott, mohón, szinte egymás után hármat is, miközben csakis a lányra tudott gondolni, hogy mennyire jó lélek, s hogy mennyire rossz sorsra ítéltetett e borzalmas világban. Edith sokkal jobbat érdmelne, és a férfi ott helyben, szavak nélkül esküdött meg, hogy ha valaha is mindketten túlélik a háború poklát, nem csak feleségül veszi, de a legszebb ruhákat veszi neki, a legértékesebb ékszereket, sőt még a csillagokat is lehozza majd neki az égről, ha azt ő úgy kívánja. Annyira szerette benne a tulajdonságot, hogy mindenkit maga elé helyez, ugyanakkor emiatt féltette a legjobban, hogy így teljesen elhanyagolja magát, s ez okozza majd neki a vesztét; ezért is nem hagyhatja semmiképpen magára, hiszen neki is ugyanúgy szüksége van a lányra, mint annak rá.
Kezét zsebébe mélyesztette, és Agnes képét halászta elő; a férfi rég megfeledkezett róla, mégis emlékei egy pillanat alatt újra előkerültek.