A Rózsa Hatalma

31. fejezet ~ A szeretet ára

A következő hét minden egyes napja Auschwitz-Birkenauban valóságos pokollá fajult el a három lány számára, ez az egész közülük Edith Bleuert és Ivana Pavlíkovát érintette a legjobban; a háttérben ugyanis mindvégig Peter Weiss alezedes állt, aki rezzéstelen arccal szorította egyre jobban a lányok nyakán a kötelet.

A reggel öt órától tartó Appel, s a reggeli kávénak nevezett fura langyos folyadék után, amit nehezen erőltetett le összeszorult torkán, Edith máris a húszas kórházbarakk felé vette az irányt, előtte persze gyors búcsút vett a két Pavliková lánytól. A bokáig érő hóban nehezen császkált, hol jobbra, hol balra fordítva fejét, és karjait mellkasa előtt szorosan összefonva igyekezett a kórházba; a pár perces út egy órának tűnt, minden teljesen szürkévé változott az ő szemében, egyedül a remény utolsó, erőtlen fénye pislákolt még lágy tekintetében, ahogy szerető apját látta maga előtt. Utoljára hátrafele pillantott, de csak női foglyok csoportokba tömörülve igyekeztek vele egy irányban a Kanada felé, apja sovány alakját sehol sem látta, hiszen hirtelen elkapta a szédülés, s amikor újra feleszmélt, már a hóban találta magát. Teljesen átfagyva kelt fel aztán, lesöpörte a ruhájára ragadt havat, ám amikor látta, hogy két SS közkatona cigarettázva közeledik, sietősre fogta lépteit, szinte már futva ért oda a kórházbarakk fehér ajtóihoz, hogy ne kelljen még több egyenruhással szemben állnia és megalázkodnia.
A felvevő, Stanisław Głowa egy unalmas biccentéssel köszöntötte a lányt, amikor meglátta, s azonnal vissza is terelte figyelmét a papírmunkára.  Edith elfordult tőle és felkötötte magára a fehér kendőt, rajta a "Schwester" szóval. Nem is figyelve a barakk elejénél történő felvett betegek mosdatásánál, Edith egyből Nyikolaj Vasziljevics Katajev felé vette az irányát, s a jóképű, fekete tekintetű orosz katona bizony már nagyon várt rá; sebei, legalábbis a legtöbb mind el volt látva, szája egy erőtlen és halvány mosolyra húzódott, s mielőtt egy nagy sóhaj kíséretében felült volna, a lány visszanyomta őt a padlóra.

- Pihenjen, Nyikolaj Katajev, szépen kérem. Most minden erejére szüksége lesz, hogy minél hamarabb rendbe jöjjön. Érti, amit mondok?

- Nagyjából - felelte a sebesült orosz katona morcosan, s tekintete jobban eltorzult, amikor a lány az egyik sebét vizsgálta a karján, látszólag vére teljesen eláztatta az egész kötést.

- Ön elég jól beszél németül, hát hol tanulta meg beszélni a nyelvet? - nézett bele Nyikolaj éjfekete szemeibe, és hiába próbált olvasni vonzó tekintetében, nem tudott. Rögtön az orosz katona felsőtestéhez tért, gyengéden kigombolta mocsárszínű zubbonyát és fehér ingét, ujjait végighúzta koszos sebei körül, s olyan finoman bánt vele, ahogy csak tudott.

- Mialatt fogva tartottak ezek a mocsadékok, kénytelen voltam megérteni őket és megtanulni a nyelvet, különben biztos megöltek volna.

Edith elismerősen bólogatott, miközben Nyikolaj friss kötéseit ellenőrízte a lehető legalaposabban, minden apró részletet figyelembe vett: a legnagyobb nyílt sebet a legkisebb karcolástól kezdve, a feltűnően magas lázát, a néhol megjelenő kékes, néhol viszont sárgás és zöldes színekben pompázó ütéseket, sőt még a hidegtől remegő és libabőrös felsőtestét is, amit Dieter Ralf Weisséhez hasonlóan, nagyon vonzónak talált. A zöld szempár ugyanúgy megjelent lelki szemei előtt, s bármennyire is tudatosan ismételte a "Felejtsd el őt, egy gyilkos, semmi több" szavakat magában, egyre jobban vágyott annak a gyilkosnak a társaságára, testére, a jelenlétére, amikor is a legjobban érezte szívének heves dübörgését, lélegzetének szokatlan felgyorsulását. Ugyanakkor tudni akarta, hogy van a férfi, javult-e az állapota, fáj-e még a karja, tudja-e már, hogy a bátyja milyen gonosz tetteket vitt végbe az elmúlt években.