Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

18. fejezet (1/2)

A temetésre rengetegen eljöttek.
A főváros nyugati oldalán található, elkerített hamvasztó térre legtöbben be sem fértek. A kerítésen kívülre szorulva faggatták az előrébb állókat, hogy mi történik éppen.
Bár míg élt, Tuzor nem volt kifejezetten népszerű, halála sokakat meghatott.
A nép között az a verzió terjedt el, hogy a hős ifjú meg akarta bosszulni azt, hogy a seborvos majdnem a megölte a bátyját. Az ilyen nemes cselekedetet megbecsülés övezte, hát sokan tiszteletüket tették.

Vakítóan lángolt a máglya. A tűz szinte dörögve pattogott.
Zogor király nem sajnálta a fát és az olajat.

A vargok, akik számára az egyik legfontosabb istenség Agma, a tűz istene volt, mindig elégették a halottaikat. A testet először fehér lepelbe csavarták, hivatása eszközét mellé fektették, úgy gyújtották meg a farakást.
Tuzor mellé került a kedvenc íja, tegeze, benne néhány nyíllal, és a bőrpáncélja.

A hegyi emberek között senki nem volt főállású pap. Nem töltötte ki napjaikat olyan mértékben a vallás, hogy bárkit kizárólagosan ilyen pozícióra alkalmazzanak.
Az esemény jellegétől függött, mikor kit bíztak meg a papi szereppel.
Most, hogy az elhunyt egy harcos volt, egy magas rangú, hadviselt öreget kértek fel a ceremónia vezetésére.
Nagyon szép beszédet mondott a tűzgyújtás előtt.
Agma istentől kérte, hogy tisztítsa meg a fiú lelkét, és segítsen neki az égbe távoznia.
Hruthoz, a harc istenéhez pedig azért fohászkodott, hogy Tuzor lelkét kalauzolja el a túlvilágra, a fénylő, gazdag mezőkre, ahol aztán az örökkévalóságig tobzódhat ételben-italban és harci játékokban a többi bajtársával együtt.

Páran könnyeztek.
A rokonok viszont mind komoran álltak a máglya közelében. A szülők és testvérek az első sorban – amennyire csak közel lehetett a tűzhöz menni –, mögöttük nagyszülők, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek népes tömege.
Zogor király sötét, karikás szemekkel meredt maga elé. Egy kitörni készülő vulkán volt. Magában a bosszú tervét forgatta, hogyan fogja megkínozni a sarlatánt, ha végre a keze közé kerül. Már három napja, hogy kiadták ellene a körözést, és szabadidejében ő is az erdőt járta csapataival, de idáig senki nem bukkant a nyomára. Pedig jelentős vérdíjat tűzött az öreg fejére: ötezer kagylót. Azon töprengett, emelje-e még feljebb az összeget.

Mellette állt Norna királyné.
Gyásza, mint egy mély, húsba vágó seb, lüktetett, olyan fájón, hogy valósággal megbénította az arcát.
Belső gyötrődését a mérhetetlen düh is fokozta, többek között a férje viselkedése miatt is, amiért az nem ölte meg első adandó alkalommal a seborvost, hanem várt, hátha kiderül, hogy Igtor nem bűnös.
Nem csak magában forrongott, egyből nyíltan Zogor fejéhez vágta, mikor megtudta a hírt. Azóta pedig nem is szólt a királyhoz.
Ugyanakkor az önvád még jobban mardosta: magára is haragudott, amiért annyira félvállról állt hozzá a családban zajló ügyekhez, annyira ráhagyta mindenkire, miként élik az életüket. Utólag úgy ítélte, talán ha jobban figyelemmel tartotta volna őket és beleszólt volna a dolgokba, mindez nem történik meg.
Lelkifurdalástól gyötörve megfogadta, hogy innentől aktívan részt vesz a családot érő döntésekben, akár tetszik nekik, akár nem, és mindent elkövet, hogy ne történjen több katasztrófa.

Zotár mellett sorakoztak a még életben levő testvérei: Berla, Erna és Arvir.
Berla, egy tizennégy éves, fiús lány, összeráncolt szemöldökkel állt, és időnként aggódva nézett három évvel fiatalabb húgára, Ernára. A törékeny, finom arcú, hosszú hajú leány volt közöttük az egyetlen, aki sírt. De ő inkább azért, mert meg volt ijedve mindentől: a hatalmas lángoktól, az azok között pörkölődő holttesttől – melynek émelyítően édeskés szaga még Berla orrát is facsarta –, meg a rengeteg zajos bámészkodótól.
Arvir, a nyolc éves öccsük szokatlanul komoly arccal, koravénen vette tudomásul a történteket, és igyekezett harcoshoz méltóan szembenézni a halállal. Úgy gondolta, azoknak rezzenéstelenül kell állniuk ilyenkor. Néha rápislantott a sírdogáló Ernára, és odasziszegett neki.
– Szedd már össze magad!
– Ne nyaggasd! – suttogott vissza Berla mérgesen, majd megsimogatta a húga fejét. – Ne aggódj, biztos nem sokára vége lesz. Ha gondolod, addig fogd be a szemed. Vagy befogjam neked?
– Hagyd már békén! – vágott vissza Arvir, hogy bizonyítsa keménységét. – Épp azért ilyen bőgőmasina, mert folyton mindentől óvni próbálod!
– Nekem legalább van szívem, nem úgy, mint neked! – veszekedett vele Berla.
– Abbahagyni! Mindannyian! – mordult rájuk a bátyjuk villámló szemmel.
A testvérei ijedten elhallgattak. Még Erna is visszafojtotta a hüppögését.

Zotár komoran fordult vissza a máglyához.
Magában ő is gyászolt. De nem a mostani testvérét – hanem azt, aki régről benne élt. Azt, akiről azt hitte, hogy ha el is távolodtak egymástól, azért nem voltak ellenségek.
Nehezen tudta feldolgozni, hogy az öccse képes volt azzal a gazemberrel összefogni ellene, és az életére törni. Ha eszébe idézte Tuzort, még mindig látta maga előtt kisfiúként, ahogy pufók arccal, pisze orral rohan utána, mint hű katonája, és lóbál egy fegyvernek használt botot.
– Várj meg, Zozi – hallotta a hangját is.
– Zotár parancsnok – javította ki ő.
– Igenis! – tisztelgett ügyetlenül Tuzor, avagy akkor még Tutu. – Zozi parancsnok!

A játékuk során mindig Zotár volt a vezér, Tuzor meg a beosztottja. Akkor még nem gondolta, hogy az öccsében ez esetleg annyira rossz emléket hagy, hogy folyton ebből próbálna kitörni – akár drasztikus módon is.
Zotár az elmúlt éjszakákon álmatlanul forgolódott, és azon emésztette magát, hogy vajon minden máshogy alakult volna, ha ő kifejezetten odafigyel arra, hogy az öccse is kibontakozhasson mellette?
De hát én nem nyomtam el! – ismételgette azóta is. – Arról nem tehetek, hogy előbb születtem, magasabbra és erősebbre nőttem! Atyánknak sem hízelegtem, a titka után nem faggatóztam. Magától környékezett meg vele, meg az utódlás kérdésével.

Hálás volt Lilominának, amiért ezekben a napokban is számíthatott rá, kiönthette neki a szívét. Úgy érezte, megbolondul, ha magában kell tartania a zaklató kétségeit. Más előtt pedig nem bírt volna beszélni erről.
A lány ugyan nem rendelkezett saját tapasztalattal ilyen téren, de Zotár nem is várta, hogy magától mondjon valami okosat, és megfejtse neki a kérdést. Már maga az sokat segített, hogy Lilomina előtt hangosan gondolkodhatott, sokféle szemszögből megvitathatta az esetet, és elképzelte, mi lett volna, ha máshogy alakulnak a dolgok.
Zotár ezek során arra jutott, hogy nem ő tehet a tragikus végkifejletről, és végre megkönnyebbült némileg. Ám azóta újra és újra visszatért belé a kétely, lelkifurdalással mérgezve őt.

Most viszont a máglyát nézve kezdett múlni a bűntudata.
A temetés sokszor ad valami szükséges lezárást a hátramaradtakban.
Zotár is így érzett.
A te döntésed vezetett ide, öcsém – szólította meg gondolatban. – Ha ennyire hatalmas volt benned irántam a gyűlölet, azt te magad tápláltad ekkorára. Talán hibáztam én is. De ki nem hibázik soha? Egy biztos: én legalább szerettelek. Idősebbként persze vezetni akartalak gyerekkorunkban, de nem lenézve téged. Apánk sokat játszott veled is. Anyánk meg veled sokkal többet törődött, mint velem vagy a kisebbekkel. Nem értem, miért hitted, hogy rossz a sorsod. Talán odaát majd átgondolod te is. Hrut legyen veled.

A pufók kisfiú a botjával szertefoszlott. Vagy inkább átlényegült egy másik, örökifjú személlyé, aki nem ugyanaz, mint az ő merénylő öccse...
Aki ott égett előtte, egy külön személy volt.

.........................................

A hatalmas lángok lecsillapodtak. A nyilvános szertartás véget ért.
Már csak az volt hátra, hogy ha majd az utolsó parázs is elalszik, a megbízott személyek összegyűjtik a hamvakat, és valamelyik hegytetőn szétszórják, hogy a halott lelke könnyebben eltaláljon a túlvilágra.
De arra másnapig nem került sor.

A tömeg oszladozni kezdett.
A hamvasztó térről kezdtek elszivárogni, ám az utcán itt-ott újra összeálltak pletykáló csoportokká. Volt mit megbeszélni.
A királyi család még nem mozdult. Várták, hogy Zogor majd jelt ad az indulásra.

Berla csöndesen duruzsolt nyugtató szavakat a sírástól feldagadt szemű Ernának, Zotár pedig már türelmetlenül tekingetett körbe.
Most, hogy végre rendezte magában az érzelmeit és emlékeit, Lilomina miatt kezdett aggódni.
Félt, hogy ekkora felfordulásban esetleg meggyengül a vár védelme, és a lumatát baj éri. De ő sem mert elindulni addig, amíg az apja nem szólt.

Ki tudja, meddig maradnak ott, ha egy királyi katona nem igyekszik feléjük kiabálva, a tömegen átfurakodva.
– Felség! Felség! A seborvos... – Hangja elhalt a zajban.
Zogor felkapta a fejét, és zaklatottan sietett elébe.
– Beszélj hát, mi hír? – faggatta türelmetlenül.
A család többi tagja – jó hetven ember – is követte, és most mögötte toporogva fülelt.
– Állítólag valaki elfogta Igtort!
Zotárból hatalmas sóhaj szakadt ki.
– Hrutnak legyen hála! – csimpaszkodott feltörő örömmel Zogor karjába Norna királyné, arról is elfeledkezve, hogy pár perce még hozzá sem akart szólni.
– Ez nagyszerű hír! – örült a király is, és rámosolygott a nejére. – Hol az a gazember? Élve vagy holtan kapták el?
– Élve. De hogy hol őrzik, azt nem mondják még meg... Előtte egyezséget szeretnének kötni – bökte ki félve a katona.
– Egyezséget? – visszhangozta hitetlenkedve Zogor. – Hát nem elég neki az ötezer kagyló?!
– Nem mindegy, mit akarnak? Ne alkudozz, add meg nekik! – szólt rá a királyné.

Zogor vissza akart vágni, ám ekkor feltűnt neki, hogy az utcán mindenki őket nézi.
Mordult egyet, megragadta a vállánál a hírvivőt, és sietősen a vár felé indult vele.
– Én is megyek! – lódult utánuk Norna. – Ő az én fiam is volt! – szúrta oda ellentmondást nem tűrően, mintha ezt bárki is vitatta volna.
– Gyere hát – hagyta jóvá a király. – A gyerekeket valaki kísérje haza! – kiáltott még hátra a válla fölött.

– Gyertek, majd én hazaviszlek titeket – lépett hozzájuk csöndesen Morkit, Zogor király idősödő bátyja. Nagy, őszülő pofaszakálla, hordóhasa, és cinkosan mosolygó szeme volt, amibe csak most költözött szomorúság.
– Jaj de jó, Morkit bácsi, maradsz velünk otthon kicsit? – kapaszkodott a kezébe lelkesen Erna. Nagyon szerette ezt a nagybátyját. Berla féltékenyen nézte.
– Morkit bácsinak biztos dolga van, ne fáraszd.
– Dehogy van nekem dolgom, édes gyermekem – sóhajtott az öreg. – Ma már úgysem csinál senki semmit.
– Akkor mesélsz majd? – kérlelte Erna. – Mondd el újra a hős Tűzhajú történetét, aki felmászott a Szigma hegy legtetejére, és ott megtalálta a mindent legyőző kristálykardot!
Arvir közelebb húzódott. A nagybácsi meséit ő is szerette, főleg mikor a hősökről beszélt. A legendás Tűzhajú ráadásul a kedvenc mesehőse volt.
– Nem unjátok még azt a mesét? Rajtam ugyan ne múljon, elmondhatom újra.

Zotár felsóhajtott. Irigyelte kisebb testvéreit, hogy azokat láthatóan kevésbé viselte meg Tuzor halála, és amint alkalom adódik rá, könnyen elterelődik a figyelmük vidámabb, felhőtlenebb dolgok felé.
Igaz, ők nem is álltak a halotthoz olyan közel, mint egykor a legidősebb herceg.
Talán ha még mindig gyermek lennék, én is úgy bele tudnék feledkezni a mesék ígérte világba, hogy ne legyen gondom az élet gondjaira – merengett. – De ahhoz most már túl nagy felelősség nyomja a vállamat.
Annak legalább örült, hogy a sok felelősség közül legalább a testvérei felvigyázása nem marad most rá. Máskor ilyenkor a tanodában voltak, de a temetés napján minden napirend felborult.

A herceg azt sem bánta annyira, hogy a szülei nem hívták magukkal. Ugyan kíváncsi volt a részletekre, de még jobban sietni akart Lilominához.
Ha tényleg igaz, hogy kézre kerítették Igtort, minél előbb el akarta neki mondani, mert tudta, hogy mennyire nyugtalan a lumata, amíg szabadlábon van az öreg.
Szinte futva tette meg az utat visszafelé.