Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

7. fejezet (2/2)

Lilomina azt hitte, még aznap felkeresi őt Zotár, de nem így történt. Csak következő nap, már a levegőzése után hallotta meg szívdobbanva a kulcs csörrenését a zárban. Biztos volt benne,hogy csak ő lehet, mert sem a nála takarító öregasszony, sem a király látogatása nem volt esedékes. És igaza is lett.

A herceg most nem hozott a kezében semmit. Meglepődött, mert arra számított, folytatják a kísérletezést.
Azt is csodálkozva vette észre, hogy a férfi szokatlanul csöndes volt – a mozdulatai lelassultak, finomodtak. Lépte nem döngött úgy a padlón, mint korábban, és az ajtót is elgondolkozva csukta be maga után, nem becsapta. Kurtán biccentett, némán odasétált a lányhoz – majd szó nélkül lehajolt, és elkezdte felhúzni a szoknyáját.

Lilomina meglepetésében egy pillanatra megbénult. Aztán hátraugrott, és kifakadt.
– E? Do mekotte doreto? Mégis, mit művelsz?
– Nem szeretnéd, hogy szabad legyen a lábad? – nézett fel rá a férfi. Markában egy kulcscsomó csillant meg.
– Dehogynem, de... – ámult el a lány. Erre álmában sem számított volna. Végül engedelmesen tűrte, hogy Zotár hozzáférjen a bokáihoz.
A férfi egyik kulcsot a másik után próbálta bele. Lilomina lélegzetvisszafojtva figyelte.
Végül az egyiknél kattant a zár.
A bilincs lehullott először az egyik lábáról, majd a másikról.

Ott állt, másfél év után béklyók nélkül. Most látszott, hogy az állandó viseléstől már halvány hegek borították a bokáját. Teste pedig annyira megszokta a vasat, hogy még most is érezte őket.
Nem mozdult.
– Miért tetted? – kérdezte hitetlenkedve.
– Hogy is mondjam... Így érdekesebb vagy, azt hiszem. És igazibb. Azon kívül meg, megszökni úgysem tudsz, a többi meg nem számít. Mozogj, ahogy kedved tartja.

Ám a lumatának ez még mindig nem volt elég. Attól tartott, ez nincs ingyen.
– Mit akarsz cserébe?
– Csak hadd figyeljelek meg újra – tárta szét a kezét amaz. – Vedd úgy, hogy itt se vagyok. Mozgasd át magad, repkedj, táncolj, amit akarsz. Ahogy az udvaron tetted.

A lány még mindig bizalmatlanul méregette.Nem is értette, meg zavarba is jött ettől a figyelemtől.
Viszont ha lelke ódzkodott is, teste kezdte felfogni a felszabadító változást, és nem tudott neki ellenállni. Önkéntelenül elkezdett a karjával és lábával körző mozdulatokat végezni – először csak lassan, majd egyre jobban belelendülve. Aztán nyújtani kezdett.
Zotár érdeklődve állapította meg magában, hogy a lumata egy alapos, szabályos bemelegítést végzett.

Lilomina lassan a levegőbe emelkedett, amennyire a szoba belmagassága lehetővé tette. Átszellemülten hunyta le a szemét, és elképzelte, hogy nem egy cellában van, hanem sok ezer méterre a felhők között. Széttárta a kezét, tenyerét felfele fordította, mint aki égi áldásra vár. Majd megint hallani vélte az őt hívó zenét, ami csak neki szól, a lelkén játszik.
Önkéntelenül jöttek a mozdulatok, először csak lassan, majd egyre hevesebben. Kar lendült, láb szökellt, pörgött, forgott – ismét táncolt. Elmondhatatlan örömet okozott neki, hogy annyi idő után végre nem súlyozták le vasláncok. Elhinnie is nehéz volt, és bokáin fantom érzésként még most is ott sejlettek az abroncsok, ám a nehezék nem húzta le.

Zotár megbűvölve figyelte a lány eksztázisát. Ugyanúgy érzett, mint előző nap az udvaron: ha most kikelne a székből, lába nem érintené a talajt – ő is fel tudna lebegni. Semmi eddigihez nem hasonlítható, felemelő érzés volt ez.
Pulzusa felgyorsult, tenyere nyirkos lett.
A gyertyák lángja is vad táncot járt a Lilomina által keltett léghullámoktól. Lobogásuktól az árnyékok is életre keltek a falakon.

Az idő többé nem a megszokott mederben folyt. Egyikük sem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig tartott ez a különös közjáték.
De egyszer mindennek véget kellett érnie – a lány is lassan kezdett jólesően elfáradni, mozdulatai lenyugodtak, komótosabbá váltak. Levezető körzéseket végzett, mellkasa is lassabb ütemben hullámzott.
Majd mikor minden nyugvópontra érkezett, pár végtelennek tűnő pillanatig mozdulatlanul állt, még mindig lehunyt szemhéjjal.

Mikor újra kinyitotta a szemét, tekintete meleg volt és békés. Odalebegett a férfi elé.
– Akármiért is csináltad, tudd, hogy hálás vagyok. Mióta fogságba estem, nem éreztem magam ilyen jól. Csak remélni tudom, hogy nem kérsz ezért olyasmit cserébe, amit vonakodnék teljesíteni...
A herceg a fejét rázta.
– Részemről az öröm – mondta rekedten, és kezével félresöpörte verejtékes homlokából a csapzott tincseket.
Egy darabig hallgattak. Mindkettejüket szokatlan nyugalom járta át.

– Miről énekeltél tegnap? – szólalt meg végre a férfi.
– Tetszett? – kérdezett vissza a lány.
– Különleges élmény volt.
A varg ezt másnak nem vallotta volna be. Eddig még csak harc közben érzett hasonló bódulatot. Akár akkor, ha ő edzett, vívott, akár ha más küzdelmét nézte.
A harci indulók és a közös menetelések is lázba tudták még hozni. De olyankor azt érezte: erős, hatalmas. Viszont még soha semmitől nem érezte azt, hogy repülni tudna.

– Láttam – mosolyodott el Lilomina.
– Akkor nem mondod el, miről szólt a dal?
– Talán majd egyszer. Nem akarod folytatni a kísérletezést?
A másik megrázta a fejét.
– A hajadat végül kipróbáltam. Egy részét belesütöttem kenyérbe, másikból főzetet készítettem. Ám egyiktől sem éreztem semmi változást. Most nem akarok új dologba fogni. Tegnap és ma annyi új élmény ért, hogy először azt akarom feldolgozni.
– Pontosan... milyen élmény? Talán ha beszélsz róla, könnyebben feldolgozod – javasolta a lány, és remélte, hogy nem túl átlátszó, mennyire kíváncsi.
– Azt éreztem, én is repültem – bökte ki a férfi, a szavakat keresgélve. Lilominának elkerekedett a szeme. – Azt hiszem, jobban értem már, ti lumaták miért kötődtök kevésbé a dolgokhoz. Csak mindent hátrahagyni, és szárnyalni... Nem lehet máshoz hasonlítani, mennyire felszabadító érzés. Azt viszont el sem tudom képzelni, ehhez képest mennyire nehéz lehet neked itt bezárva lenni. Mintha mondjuk egy madárnak vakond módra kéne élnie, száműzve a fényből és levegőből a sötétbe...

Lilomina alig hitt a fülének. Az, hogy valaki, aki nem tartozik közéjük, mégis ilyen pontosan meg tudja fogalmazni az érzéseit, elképesztette.
Továbbá melegséget is támasztott benne, mintha egy pillanatra újra otthon lenne – vagy legalábbis egy jó baráttal, aki mélyen megérti, mi zajlik benne. Sosem gondolta volna, hogy egy ellensége így átérezné az ő szenvedését.
Közelebb lebegett, úgy, hogy szemmagasságban legyen a férfival.

Úgy vizsgálta annak az arcát, mintha most látná először.
Zotárnak erőteljes, szögletes vonásai voltak, mint népe legtöbb tagjának. Szúrós, sötétbarna szemei vastag, fekete szemöldök alól néztek rá. Szeméből viszont most nem szigor sütött, hanem valami lelkes fény.
És rezzenéstelenül állta a tekintetét.

Lilomina nem sok férfit látott életében, ezért nem volt határozottan kialakult fogalma arról, hogy ki számít jóképűnek – illetve hogy az ő szemében ki lenne az.

A vargok külsejét összességében durvának és barbárnak tartotta, ahogy mindent, amit ők alkottak: építészetüket, ételeiket, szokásaikat.
Ám most közelebbről megvizsgálva rá kellett jönnie, hogy Zotár már nem csak egy barbár számára a sok közül, hanem egy egyén – aki valamennyire megértette őt, összekapcsolódott vele. És ettől kedvesek lettek számára ezek a vonások.

– Én pedig, mióta itt vagyok, és főleg mióta beszélgettünk erről, azt értettem meg jobban, hogy milyen sanyarú és küzdelmes lehet nektek a földhöz kötötten, a test és a gondok által is lesúlyozottan élni – mondta elgondolkodva. – Régen túlságosan is adottnak véltem a repülés képességét. Azóta tudom igazán értékelni, mióta olyan ritkán van benne részem.
– Talán ezért is volt olyan intenzív a táncod.
– Nagyon valószínű – bólintott a lumata. – Mikor még a társaim közt éltem, majdnem minden este együtt énekeltünk és táncoltunk. Meg a magam kedvére is repkedtem a felhők között. De akkor sosem éreztem, hogy valami kirobbanó erő feszíti minden porcikámat. Talán... ha nem kerülök ide, soha nem tapasztalom meg ezt én sem. Akkor nem érzem annyira élőnek a szél és a napsugarak érintését.
– Azt nem mondod mindjárt, hogy hálás vagy, amiért foglyul ejtettünk? – szakadt ki Zotárból egy apró nevetés.
– Távolról sem – tiltakozott hevesen a lány. – A seborvosnak és a királynak sosem fogom ezt megbocsátani.
– Remélem, irántam nem táplálsz örök haragot. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztunk. Most már jobban átérzem, mennyire bezárva érezheted magad.

Lilomina tudta, hogy haragudnia kéne. Ám az elmúlt napok – különösen az elmúlt órák – élményei felpuhították benne a neheztelést a herceg irányába.
Bár kezdetben mindketten önző célokból kezdtek el beszélgetni, mostanra a helyzet némileg árnyaltabbá vált, átszíneződött.
Mindaz, ahogy a férfi nyitottan reagált az ő táncára, átérezte, milyen lehet repülni; hogy együttérzett vele és bocsánatot kért – összeadódtak a szívében, átbillentve a mérleget.

– Azt hiszem, valóban őszinte a megbánásod – bólintott a lumata. – Hát rendben, megbocsátok. Viszont ha jól gondolom, akármennyire is átérzed, milyen rossz bezárva lennem, a láncok nem maradhatnak örökké levéve, igaz? – tette hozzá szomorkásan.
– Nehéz ezt mondanom, de valóban nem. Ha kitudódna apám előtt, hogy ezzel szembementem vele, keményen megfizetnék. De ígérem, hogy innentől akárhányszor itt vagyok, mindig leveszem neked arra az időre – tette hozzá sietve a herceg. – Ennyit tudok tenni.
– Köszönöm neked – mosolygott rá hálásan a lumata. – Majd várni fogom azt a rövid szabadságot is.

.........................................

Bár Lilomina helyzetén nagyot lendített az, hogy a varg herceg bekerült a képbe, ezzel nem mindenki volt így. Igtor, a seborvos azóta sem heverte ki azt a megaláztatást és státuszvesztést, amit Zotár közbeavatkozása okozott neki.

Zogor király számára ugyan még mindig ő végezte a vércsapolást, de tudta, hogy ha az uralkodó átengedi majd a fiúnak a trónt, az ő kulcsszerepe megszűnik. Tisztában volt vele, hogy a herceg mennyire nem szívleli.
Nem hagyta annyiban, hogy csak úgy egykönnyen félreállítsák.
Ezért új szövetségest keresett. És bízott benne, hogy a megfelelő emberhez fordult.

Izgatottan tapasztotta izzadt tenyerét a combjára. Mindent kiteregetett, és most a választ várta. Levegőt venni is alig mert.
Vele szemben Tuzor, a király második fia ült, és elgondolkodva dolgozta fel a hallottakat.
– Ha minden igaznak bizonyul, amit mondtál, akkor érdekel az ajánlatod – ejtette ki lassan a szavakat a fiatalabbik herceg. – Először utánajárok a hírnek, aztán ráérünk kidolgozni valami tervet.
Az öreg megkönnyebbülten bólintott.
– Meglássa, hercegem, nem döntött rosszul! Számíthat rám mindenben.
Az ifjú összepréselte ajkát. Taszította ez a vénség, de mivel úgy tűnt, nagyon is hasznát veszi majd, muszáj volt uralkodnia magán.
– Rendben, most menj.
– Ha bármi kérdése még felmerülne, hívasson – hajlongott a seborvos kifele menet is.
– Úgy lesz.

Mikor Tuzor végre egyedül maradt, nem uralkodott többé az arcvonásain. Ujjongó érzés terjedt végig az egész testén, arcára pedig széles, kárörvendő vigyor ült.
Úgy néz ki, van esélyem, hogy én legyek majd a következő király! El sem tudom hinni, hogy így az ölembe hullott a szerencse!
Ahogy mindenki más, ő is sokat töprengett már apja erejének titkán. Ám a király eddig szigorúan meg tudta ezt őrizni.
Ha Zotár nem viselkedik olyan lekezelően a kirurgussal, nem lebegteti be neki, hogy nem lesz rá többé szükség, ez így is marad.

Az öreg jól választott, mikor Tuzorhoz ment. Annak minden vágya volt végre kikerülnie bátyja árnyékából.

Ha ő is iszik a lumata véréből, nem számítanak a veleszületett képességei, úgy is apja nyomdokaiba léphet. Persze csak ha a király is beleegyezik ebbe. Nyíltan nem kérheti meg, az biztos. Zogor éktelen haragra gerjedne, ha megtudná, hogy a háta mögött kikotyogták a titkát.

Azt, hogy Tuzorra essen a választása, mint utódra, pedig csak egy módon tudja elérni: ha Zotárt valahogy eltünteti az útból...