Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

40. fejezet (1/2)

– Na, hogy ment a megbeszélés? – nézett Lilomina izgatottan a belépő Zotárra.
– Minden a legnagyobb rendben – mosolygott a férfi. – Elvállalta a tanárképző állást.
– Hála az égnek! – sóhajtott a lány. – Akkor most már megnyugodhatok. Képzelem, mennyire örülhetett, amikor mondtad neki!
– Az nem kifejezés. Egészen mellbe vágta a hír. De most nem is erről szeretnék beszélni. Van kedved egyet kirándulni?
– Hová? – csodálkozott a lumata.
– Csak ide a közeli erdőbe.
– Hát nem is tudom, most éppen jegyzeteket írok a lumata társaimnak. Végre megjött hozzá a lendületem.
– Ha most nem, akkor ki tudja, mikor lesz erre időnk. Ha megkoronáznak, sokkal elfoglaltabb leszek, mint most. Nem tudunk majd ennyi időt együtt lenni. Sokkal többet leszek távol. Szerettem volna még előtte eltölteni veled egy kellemes délutánt kettesben.
– Kettesben? – kérdezte a lány hitetlenkedve. – Vagyis... most végre nem lennének a nyomunkban testőrök?
– Most nem.
– De... Nem félsz, hogy...?
– Tán le akarsz beszélni?
– A világért sem! Csak megleptél. De szíves-örömest!
– Nagyszerű – mosolygott Zotár. – Öltözz jó melegen, az erdőben nyirkosabb a levegő. Én addig megnyergeltetem a lovat, és csomagoltatok valami elemózsiát is.

Lilomina lelkes lámpalázzal készülődött. Ujjongás járta át, amiért a jelek szerint a férje szorongása végre csökkent, és nem tartja szükségesnek hét lakat alatt őrizni őt. Bizakodva tekintett egy szabadabb, izgalmas jövőbe.

.........................................

Némán haladtak a fák között, Szürke hátán. Egyiküknek sem volt kedve beszélni. A rájuk ereszkedő csönd meghitt volt, és súlyos. Mindketten tudták, hogy új korszak kapujában állnak, és már csak egy kis idő van hátra, hogy belépjenek rajta.
Az izgatott várakozástól elszorult a torkuk. Talán most utoljára van részük ilyen felszabadult délutánban, ahol ők csak egy egyszerű szerelmespár.
Két nap, és ők nem hétköznapi emberek többé – az új király vállát mázsás terhek, felelősségek nyomják majd. Minden szavának és tettének következményeik lesznek, amivel el kell számolnia.

Lilomina beleborzongott a gondolatba. Ám a szorongásnál sokkal erősebb volt benne a lelkes kíváncsiság. Hitt és bízott Zotárban, a jó szándékában. Tudta, hogy ha a férfi vezeti a vargokat, előbb-utóbb megváltozik ez a harcias nép, és a háború véget érhet.
Szeretettel bújt Zotár mellkasához, és kényelmesen elfészkelődött.

– Megérkeztünk – szólalt meg a férje. – Ez a hely jó lesz.

Élénk sárga és rozsdavörös lombkoszorú vonta körbe a tisztást. Enyhe szellő fújt csak, lanyhán táncoltatva a faleveleket. A levegő valóban kissé nyirkos volt, ugyanakkor kellemesen frissítő. Lilomina örömtelin nézett körbe, és teleszívta a tüdejét, mintha aromás tea gőzét lehelné be.
Régóta nem vonult ennyire távol a tömegtől. Bár már egészen otthonosan mozgott a várban, és sok embert megkedvelt, most érezte csak, hogy lumata természete elengedhetetlenül igényli néha ezt a teljesebb magányt, az elmélkedést a természetben.

Meglátott néhány madarat, és odahívta őket magához.
– Alaleko dodoropilita ela keti ke? De vitto, kite. – Az állatkák csipogtak párat, majd elrepültek.
– Mit mondtál nekik? – kérdezte a férfi.
– Hogy nézzenek körbe, nincs-e valaki a közelben.
– Minek? Ha valaki belénk botlik, elküldöm.
– Persze, de ha már egyszer vannak őrszemeim, akkor miért ne? – mosolygott a lány. – Így nyugodtabb vagyok.
– Nem bánom. Ha a madarak megteszik a kedvedért, csak annál jobb.
– Persze, hogy megteszik. A madarak a lumaták lelki rokonai. Nem nagyon tudunk olyat kérni, amit ne teljesítenének – magyarázta Lilomina, és segített Zotárnak kipakolni a piknikhez. Vastag lópokrócot terítettek a fűre. – Mit csomagolt a szakácsné?
– Mivel utolsó pillanatban szóltam neki, semmi rendkívülit, csak amit máskor is szoktunk ebédelni. De gondoltam, itt az erdőben elköltve mégis kellemesebb.
– Nagyon jó ötlet volt! Most, hogy itt vagyok, érzem, mennyire hiányzott ez a lelkemnek – nézett a lány hálásan a férjére.
– Nekem sem árt ez a kikapcsolódás – mosolygott rá Zotár. – Nézd, mit hoztam még! – nyúlt a zsebébe, és egy paklit húzott elő. – Régen kártyáztunk már. Emlékszel még a szabályokra?
– Jaj, de jó! Talán nem tökéletesen, de szerintem hamar vissza fognak jönni az emlékek.

Mint két öreg barát, eszegettek és játszottak felszabadultan. Mikor elfáradtak, jólesően dőltek végig a pokrócon.
– Most messzire távolodott tőlem minden gond – nyújtózott a lány.
A férfi magához húzta, és szorosan átölelte. Így hevertek egy darabig összefogódzva, az égen vonuló felhőket figyelve.
– Én... annyira szeretnék most repülni – sóhajtott fel Lilomina.
Zotár izmai megfeszültek.
– Nincsen a közelben senki – mondta a lumata. – A madarak már jeleztek volna. Azóta is figyelik a környéket.
– Hát... legyen. De ne menj magasra, maradj a fák takarásában. Most tiszta az idő, nem rejt a köd.

Lilomina legszívesebben kilőtt nyílként hasította volna át az eget, annyira feszítette a szabadságvágy, de erőt vett magán, és csak visszafogottan a lombok magasságáig lebegett fel. Olyan rég engedhette el így magát, hogy még ettől is izgatott remegés járta át. Lassan, méltóságteljesen elúszott a fák mellett, és kezével a leveleket simogatta.

A férje idegesen figyelte, és közben jobbra-balra tekintgetett.
– Ne aggódj – mondta a lumata. – Ha valaki mégis hirtelen felbukkanna, gyorsan ráállok egy ágra, és akkor úgy tűnik, mintha csak felmásztam volna.

– Ez még működhet – bólintott töprengőn a férfi.
Lilominának hirtelen bevillant egy ötlet. Úgy megörült neki, hogy felkiáltott.
– Mi az, baj van? – kapta fel a fejét Zotár.
– Csak eszembe jutott, hogy ezt fel tudnám használni újabb technikaként!
– Mire gondolsz?
– Ahhoz hasonlóan, hogy kitaláltam a futáshoz hasonló repülést. Ezt továbbfejleszthetném fára mászássá, falmászássá, meg hasonlók – magyarázta lelkesen a lány. További fejtegetés helyett be is mutatta. Visszaereszkedett a talajra, majd két kézzel a fa kérgének támaszkodott. – Figyelj!

Sebesen fellebegett a fatörzs mellett, miközben a kezével mászó mozdulatokat tett.
– Na, milyen volt?
– Úgy másztál fel, mint légy a falon – nevette el magát a férfi. – Maga az ötlet jó, de ezt még gyakorolni kell.

Lilomina sértődött arcot vágott, de aztán ő is felnevetett.
Felbátorodva a sikeren, még mindig a lebegést segítségül hívva, kézen állt egy vastagabb faágon, majd átbucskázott, és a fél lábra érkezve egyensúlyozott. Aztán átlendült egy másik fára.
– Nocsak, milyen érdekes majom ugrál ott! – tréfálkozott Zotár. – Ilyet még könyvekben sem láttam. Ezt meg kell néznem közelebbről.
– Kapj el, ha tudsz – incselkedett vele Lilomina.

A férfi megkapaszkodott a fa kérgében, és igyekezett ágról ágra felküzdeni magát. Nem volt rossz mászó, de nem vehette fel a versenyt a lumatával.
Mikor Zotár már közel járt hozzá, a lány egy légies szökkenéssel máris egy másik fán termett.
– Ez nem ér! – tiltakozott a férje kifulladva, és nehézkesen lemászott.
– Ki beszélt itt szabályokról? – öltötte rá a nyelvét Lilomina. – De lásd,rendes leszek. – Lejjebb ereszkedett egy alsó ágra, és lelógatta a köpenye végét. – Nézzük csak, így elérsz-e.

Zotárt kellemesen feltüzelte ez a fogócska.
– Vigyázz, mert ha elkaplak...
– Akkor mi lesz? – kacarászott a lumata. Már sokadjára rántotta el a köpenyét a férfi keze elől.

Pár perc küzdelem után Zotárnak végre sikerült megragadnia, és diadalmasan rántotta le magához a lányt.
– Látod, én mindig megszerzem, amit akarok – szorította magához.
– De csak mert én hagyom – vágott vissza kacéran Lilomina. – És most beváltod a fenyegetésed?
– Ne beszélj annyit – suttogta a férfi elfúló hangon, és a lumata ajkaira tapasztotta a száját. Egyik kezével a szoknyája alá nyúlt.
– Várj! – kapálózott a lány. – Mi van, ha itt meglát valaki?
– Nem te mondtad, hogy a madaraid figyelmeztetnének, ha bárki a környéken mászkálna?
– Igaz, de... Hideg van ehhez.
– Több pokrócot is csomagoltattam – villantotta rá a szemét Zotár sokat sejtetőn.
– Te... Te készültél erre! – nevette el magát Lilomina. – Te tudtad, hogy...
– Nem tudtam, csak reméltem – mosolygott hamiskásan a férfi.