Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

12. fejezet (2/2)

Könnyeik összefolytak, ahogy arcuk egymásnak préselődött.
Zotár legszívesebben lecsókolta volna a lány könnyeit, de emlékezett, hogy már egy csepp is mennyire a fejébe szállt. Így azokat óvatosan kikerülve Lilomina ajkát kereste meg.
A lányban boldog zsibbadás áradt szét, ahogy a férfi száját a magáén érezte. Szúrta ugyan a rövid szakáll, de most még ez is valahol jólesett neki. Az is a herceghez tartozott, az is az az annyira más, ismeretlen, némileg barbár, vad jelleg volt, amit benne megismert, így azt is szerette.

Ajkai ösztönösen nyíltak szét; Zotár nyelve azonnal éhesen furakodott közéjük.
Lilomina el sem tudta képzelni, hogy a zsibongó érzés ilyen szintekre képes fokozódni benne.
Egész teste forró volt már ennyitől is; megszűnt a cella, a vár – az egész világ. Mintha a környezete apróra összement volna – vagy inkább ő nőtt meg, ő terjedt volna ki.
Testük elválaszthatatlanul tapadt össze. Úgy szorította magát a varghoz, mint aki magába akarja őt ölelni, a részévé akarja tenni.
Zotár is érezte a hívást a másikban. Vére vadul pezsgett egész testében.
Lilomina megérezte, hogy a férfiban ágaskodik a vágy.
Egyszerre ijesztette, ugyanakkor izgatottá tette ez a felfedezés.

Nem sokat tudott a nemiségről, a lumaták között csak annyit meséltek el neki egyszer dióhéjban és virágnyelven, hogy a földön hogyan születnek az utódok, legyen szó emberről vagy állatról. Ennek kapcsán tudta, hogy a férfiak odalent máshogy néznek ki, de azt álmában sem gondolta volna, hogy az a valami így viselkedik. A torkában dobogott a szíve az izgalomtól, ahogy itt állt ennek a titoknak a kapujában.

A sok érthetetlen földi dolog közül ez is foglalkoztatta a képzeletét nem egyszer.

Mióta fogoly volt és sokat olvasott, került a kezébe néhány romantikus történet is. Ezekből levonta a következtetést, hogy a földi férfiak és nők számára a gyereknemzés valami kifejezetten kellemes tevékenység. Olyannyira, hogy teljesen el tudják veszteni tőle a fejüket, és akár hatalmas ostobaságokat is elkövetnek. Mikor ezekről olvasott, sosem tudta elképzelni, mitől vadultak meg ennyire a hősszerelmesek.
Most viszont ő benne is ott lüktetett az az elemésztő hév, amit csak az tud felfogni, aki már átélte. És az, hogy ő ennek a leírhatatlan titoknak, melyet lumata tán sosem ismer, a küszöbére lépett, szinte megszédítette.
Még többet akart tudni, még inkább akarta érezni a férfit.

Az őt hajtó szenvedély még jobban a herceghez préselte, hozzáérve az érzékeny ponthoz a ruhán át.
Zotár felnyögött – majd újult erővel, még hevesebben esett a lány szájának.
Lilominából is nyögések szakadtak ki. Egy pillanatra elfordította az arcát, hogy levegőhöz jusson. Kapkodva pihegett.
A férfi, ahogy a lány ajka eltávolodott tőle, a nyakát vette célba. Emlékezett, mennyire érzékeny ott a lumata, és már előre élvezte, milyen hangokat fog belőle kicsalni.
Nem csalódott. A legkisebb érintéstől is kéjes sóhajok szakadtak ki Lilominából. Sőt, úgy tűnt: minél finomabb a csók, annál nagyobb a hatás.
Zotár nagy gonddal lehelt egyre apróbb csókokat a nyak hajlatába.

Hirtelen mintha villám csapott volna belé, abba kellett hagynia. Ugyanis míg ezzel volt elfoglalva, a lányon is úrrá lett a kezdeményező kedv – a varg váratlanul puha, meleg szájat érzett a saját nyakán.
Először csak próbálkozó, apró puszik voltak ezek, majd egyre bátrabban felfedező, ízlelgető csókok.
Zotár nem tudta magáról, hogy az ő nyaka is ennyire érzékeny. Csak elhalóan morgott, meg sem tudott moccanni.

Lilomina élvezte, hogy most ő játszhat a másikon, mint egy hangszeren.
Ám Zotár nem hagyta sokáig nála az irányítást. Erősebben átölelte, és óvatos, de határozott mozdulatokkal az ágyhoz vitte.
A lumata engedelmesen dőlt hátra, és félig lehunyt, kíváncsi tekintettel nézett rá. Még mindig motoszkált benne némi félelem, mi várhat rá, de a tudásszomj, na és legfőképpen a vágy elnyomták benne az aggodalmat.

Zotár viszonylag kényelmesen mellé fért – az ágyat varg termetre tervezték, és Lilomina nem sok helyet foglalt.
Oldalasan feküdtek egymás mellett; a herceg ismét a lány száját kóstolgatta, és közben gyengéden simogatta a derekát. Majd óvatosan tapogatózva csúsztatta tenyerét a fenekére. Kicsit félve tette, mert emlékezett, hogy az legutóbb ennél a pontnál állította le. De most nem ellenkezett. Mikor a férfi kalandozó kezét magán érezte, úgy fészkelődött, hogy annak még jobban a markába férjenek idomai.
Zotár érzékelte a készséget a másik részéről, és megkönnyebbülten, mohóbban cirógatta.
Majd feljebb vándorolt, és ruhán keresztül az apró melleket is kitapogatta. Ezek nem csak kívülről látszottak kicsiknek, most tapintva is érezte, hogy meg sem közelítik a varg nők méreteit. De nem zavarta, sőt. Valahogy nem érezte volna önazonosnak, ha a lumatának termetesebbek a keblei. Ő így volt az a légies, másvilági valaki, akit megismert és megszeretett.
Lilomina újra felnyögött. A férfi ebből érzékelte, hogy a mellei is érzékenyek lehetnek.
Tapogatózó kezét az ing és a mellény rétegei alá csúsztatta, és a bársonyos bőrön lassan kalandozva megkereste a domborulatokat. Hol egyiket, hol másikat cirógatta körkörösen.
A lány élvezettel dorombolt.

A herceg közelebb húzta magához, úgy, hogy testük elölről teljesen egymásnak préselődött. Lilomina ismét érezte, most még erősebben, ahogy ágyékának nyomódik a férfi kemény tagja. Eddig nem tapasztalt forróság áradt belé már így ruhán keresztül is. Lüktetés támadt benne, és minél közelebb szerette volna magához érezni a vargot. De nem tudta, hogyan lehetne enyhíteni ezen a szomjúságon, ami benne támadt. Annál többet nem tudott, mint hogy vég nélkül fészkelődött, csípőjét még jobban hozzányomva.
Zotár felmordult, és a lány lába közé nyúlt. Simogató keze a szoknyán és a harisnyán keresztül is újabb, még erősebb lüktetést csalt elő Lilominából.
Hát így csinálják? – villant a lumatába. – Hát így okoznak ilyenkor örömet?
Ő is szerette volna ezt viszonozni, még ha félt is az ismeretlenbe ugrani. Ám a hála és a szeretet, amit Zotár iránt érzett, segített leküzdeni a szorongását.
Először csak bátortalanul tapogatózó kézzel, éppen csak hogy megsimította a férfi ágyékát. Az egy pillanatra meghökkenve torpant meg, majd annál elégedettebben mordult fel, és közelebb húzódott a lumata kezéhez. Lilominát ez felbátorította és lelkesítette. Leküzdötte maradék ellenérzését, és egyre határozottabb mozdulatokkal simogatta Zotárt, ahogy az is őt, és közben azt érezte, az, hogy ő is örömöt okozhat, majdnem akkorra élvezetet okoz neki, mint a saját testében felizzó szikrák.

A férfi hirtelen elvette róla a kezét, de csak hogy a lány harisnyáját kezdje lehámozni.
A lumata ernyedten hagyta, hogy Zotár tegye, amit ilyenkor szokás.
Mi fog most történni? – gondolta valami ködön át eszmélve. Csak halvány elképzelések derengtek benne, homályos utalások könyvekből, melyek eddig nem nyertek konkrét formát.
Arra eszmélt, hogy már mindketten meztelenek odalent. A gyertyák gyenge fénye a herceg háta mögül sütött, félhomályban hagyva őket. Lilomina most sem látta, mit lumata szem még nem látott. Ám arra nem is volt szükség, csak hogy érezze. A herceg vágyakozva húzódott hozzá közel, ám mozdulatai most lelassultak. Egy darabig csak feküdtek egymás felé fordulva, ölük összeérve; átölelték egymást, és elmélyedtek valami eddig sosem érzett összetartozás mindent elsodró folyamában.

Aztán Zotár lassan, óvatosan felemelte a lány combját, és közelebb igazította magát.
Vigyázva próbált behatolni a forró, nedves nyílásba.
Akármennyire igyekezett finom lenni, a lány így is felszisszent.
A herceg kérdőn nézett rá, hogy hagyja-e abba. De Lilomina biztatta a tekintetével.

A lány úgy érezte, még senki nem állt hozzá ennyire közel.
Igaz, lumataként ezidáig nem is kötődött erősen senkihez.
Csak most, ebben az idegen világban kellett megtapasztalnia az összetartozás ezen magas fokát, melyről sosem meséltek neki és ő sem olvasott. Mindaz, amit párválasztás, házasság, vagy szaporodás címen emlegettek akár társai, akár a könyvek, nem tudta erre felkészíteni.

Egy hang benne legszívesebben megkérdezte volna Zotárt, hogy vajon volt-e már így más nővel. Úgy sejtette, hogy igen. De nem bánta – hisz akkor ők még nem tartoztak össze.

Újra felszisszent. Nem gondolta, hogy ez ennyire fájni fog. Teljesen szétfeszült odalent. De nem akarta, hogy abbahagyják. Végre olyan közel volt hozzá Zotár, mint még soha. Érezte, hogy életerejük szinte egybefolyik, összeolvad. Most abszolút teljesnek érezte magát így. Jobban, mint valaha.
Hát bízott benne, hogy a fájdalom hamarosan elmúlik.

– Talán ha máshogy feküdnénk – súgta oda figyelmesen a herceg, aki érzékelte a lány szenvedését. Lilomina hálásan bólintott.
Zotár óvatosan a hátára fektette a lumatát, és kezeivel jól megtámaszkodott, nehogy súlyával összenyomja.
Lilomina vágyakozva tárta szét lábait, és csípőjét önkéntelenül megemelte.
A férfi ezúttal könnyebben csusszant be.
A lánynak először így is elakadt a hangja az újonnan beléhasító fájdalomtól.
A herceg látta ezt, és egy rövid időre ellenállt az ingernek, hogy mozogjon. Minden idegszálával a lumata reakcióit figyelte.
Lilomina volt az, aki végül elkezdett újra mozogni. Mikor öle némileg megnyugodott, sóvárgása beindította csípőjét.
Zotár felnyögött, és bekapcsolódott az ütembe.
Egy ritmusra hintáztak; minden egyes mozdulattal magasabb fokozatra lépve az eksztázisban – pedig minden lépésnél azt hitték, ennél már nem lehet tovább.
Annyira helyes volt az, hogy ők így együtt vannak, hogy nem tudtak visszaemlékezni arra, mikor még nem így volt. Mintha korábbi életük valaki más emlékei lennének.

A férfi nem tudta tovább tartóztatni magát. Egy robbanással minden kioldódott belőle – a betegség miatti aggodalom, a halálfélelem, a megfelelési vágy, a nagyratörő tervek. Egy végtelen pillanatra csak eksztatikus porszemként létezett, fénnyel átjárt porhüvelyként.

Még mindig Lilominában volt, de már nem mozgott. Óvatosan átölelte a lányt, lehunyta a szemét, és így maradt hosszú percekig, kiélvezve az összetartozás élményét.
Mikor végre felnézett, a lumata átszellemült mosolya ragyogott rá a gyertyafényben.
– Ez csodálatos volt – suttogta a lány.
– Csak nem... te is? – kérdezte örömmel Zotár.
– Én is mit? – csodálkozott amaz.
– Hát... tudod. A beteljesülés.
– Nem tudom, mit hívtok így. Csak azt tudom, hogy olyan közel vagy hozzám, mint még soha. És ez több, mint amiről valaha álmodtam.
– Ó, te butus! – nevetett fel halkan a férfi. – Hogy már ennyi is ilyen öröm legyen neked... De akkor ezek szerint te nem... Mondjuk persze, honnan is tudhatnád, mi az. Na de ne félj, gondoskodom majd róla, hogy te is megtapasztald. Viszont sajnos most nem menne, túl kimerültem.
– Hogyne, pihenj csak – ölelte át a nyakát a lány, és szeretettel magához vonta. – Amennyit akarsz.