Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

26. fejezet (1/2)

Se Lilomina, se Zotár nem sokat aludt az éjjel. Az esküvő tudata miatt nyugtalan álmuk volt. Azon kívül az idő is borúsra változott. Éjszaka esni kezdett, a cseppek hajnalig tartóan doboltak fáradhatatlanul az ablaktáblákon.

Mindketten úgy érezték, hogy ez a ceremónia kizárólag a külvilág számára szóló cirkusz, mert ők ketten már régen összetartoztak. De ha azt akarták, hogy ezt a család és a tágabb közösség is tudomásul vegye, az ő játékszabályaik szerint kellett eljárniuk.

A szokás azt kívánta, hogy a menyasszony aznap délelőtt vegyen egy fürdőt. A lány ezt ugyan nem bánta, fürdött ő szívesen, de míg ehhez készülődött, nem bírta ki, hogy ne jegyezze meg Zotárnak:
– Jól értem, hogy a férfitól ezt nem várják el?
– Így van.
– Értem... És a legtöbb pár az esküvő estéjén hál együtt először, igaz?
– Igen.
– Akkor... A nőknek tehát tisztának kell lenni, de az rendben van, ha a férfi koszos?! – Megborzongott a gondolatra, hogy egy, poros, izzadt, bűzös alak mászna rá, még ha ez a veszély nem is fenyegette.
– Ne kérdezd – tárta szét a kezét a herceg. – Egyébként, nem minden varg közösségben ez a szokás. Van, ahol a menyasszony sem tisztálkodik előtte...
– Na, az még szebb – fintorgott a lány. – De legalább igazságos. Nos – nézett Zotárra kacéran –, ha már igazságosság, jössz te is a vízbe?
– Már azt hittem, meg sem kérdezed – mosolyodott el kajánul a férfi.

Norna és Erna újra eljöttek segíteni felöltözni, sőt most Muril néne is velük tartott.
A vörös ruhán kívül borostyánkő ékszereket aggattak Lilominára: nyakláncot, karkötőt és fejéket. A nyaklánc medálja és a fejék lefelé mutató háromszögeket mintázott.
A kőből faragott díszekbe még beleegyezett, a kagylóssal ellentétben. A füle viszont nem volt kifúrva – és nem is volt hajlandó belemenni, hogy most átlyukasszák neki –, így fülbevalót nem kapott.
A bőrcipő helyett nem tudtak mit kitalálni, így abban maradtak, hogy hagyja magán a nemezcsizmáját, a hosszú, bő szoknya úgyis eléggé takar. Meg még ha ki is látszana – ennyire nem voltak szigorúak a szokásaik sem.

Norna elhozta a beígért gyapjú köpenyt.
– Hogy érzed, szükséged van rá? Az idő már kezd hűvösödni.
– Köszönöm, de azt hiszem, még nem kell.
Azon kívül, hogy a ruha kellően vastag anyagból készült, meg amúgy is hozzá volt szokva a hideghez, égette belülről a lámpaláz.
A királyné unszolására hagyta, hogy az kivételesen felkösse a haját egy egyszerű kontyba.

Elgondolkodva nézte magát a tükörben. A felkötött, sötét haja, a vörös, testhezálló ruha, az ékszerek egy idősebb, érettebb nőt mutattak. Bőre sápadtságát még jobban kiemelte a kelme színe. Szinte szoborszerűvé vált benne. Alig ismert magára.
Mivel úgy állt hozzá, hogy mindez jelmez, nem kifejezetten zavarta a dolog, de abban biztos volt, hogy nem öltözne így minden nap. És örült, hogy nem is várják el tőle. Úgy érezte, így is rengeteg áldozatot vállalt már, hogy Zotár mellett lehessen.

Norna megtörte a csöndet.
– Akkor tudsz mindent a szertartásról, igaz?
Korábban összeírta egy papírra a ceremónia menetét, hogy a menye tudja, mire számítson, illetve el tudja ismételni a fogadalmat, amikor kell.
– Igen, átolvastam sokszor. Bár vannak részek, amik eléggé megleptek... – jegyezte meg.
– Miért, nálatok milyen egy esküvő? – szólt közbe érdeklődőn Muril.
– Majd elmeséli, de most mennünk kell – avatkozott közbe Norna, mielőtt Lilomina valamivel elszólta volna magát.

Közben Zotárral Morkit és még néhány idősebb férfi rokon foglalkozott. Jobban mondva inkább csak ott lebzseltek, mert a vőlegény öltözete lényegesen szerényebb volt, és kifejezett segítséget sem igényelt a felvétele.
A herceg egy sötétkék ing fölé bőrpáncélt öltött, vállára pedig hosszú medvebőr bundát borítottak köpenyként – nem csak az időjárás, hanem szimbolikus jelentősége végett is, mert a medve az erőt jelképezte. A köpenyt egy felfelé mutató, éjfekete obszidián csattal fogta össze. Arca frissen borotválva fénylett. Félhosszú haja összekötve verdeste a tarkóját.

– No, öcskös, készen állsz? – vágta hátba barátságosan Morkit. – Nem rezeltél be?
– Nem – válaszolt kurtán Zotár, aki nem osztozott bácsikája kedélyes hangulatában. Nem mondott igazat, gyomra erősen összeszorult. Viszont az ilyenkor szokásos tréfálkozással ellentétben nem a frigytől tartott.
Azon izgult, hogy a szertartás rendben lezajlik-e, illetve a család hogy fogja fogadni, hogy egy ennyire idegen személyt hoz be köreikbe. Nagyon remélte, hogy mindenki jól viselkedik majd. Nem várt kitörő örömöt, de azt igen, hogy ellenségesek ne legyenek.
„Mit jelent a család?" – villant belé a régi emlék, mikor Lilomina visszadobta neki ezt a kérdést.
Erről elhunyt apja jutott eszébe. Szomorúság szorította össze a szívét, hogy Zogor most nem lehet vele.

Ám nem maradt ideje ezen gondolkodni.
– Mennünk kell – paskolta meg Morkit a vállát atyaian.
Zotár hálásan bólintott.

.........................................

A vár közepes méretű fogadótermét megtöltötte Zotár rokonsága.
A legkisebbektől a legidősebbekig, jó hatvan varg zsivajgott – pedig a távolabbi rokonok közül még így is jó páran hiányoztak.
Legtöbben rég nem látták egymást, így a lelkes üdvözlések után először röviden egymás hogyléte felől érdeklődtek. Mikor az apróbb híreket megbeszélték, a mindenkit izgalomban tartó vegyes házasságra terelődött a szó. Sopánkodás, felháborodás, ravaszkodó találgatások, okoskodások röppentek fel innen is, onnan is.
– Micsoda szégyen ez! Ha ezt a megboldogult Zogor tudta volna!
– Állítólag tudta nagyon is, sőt, ő maga az áldását adta rá.
– No és ki mondja ezt? Utólag már bármit lehet állítani!
– Maradjatok már! Ne emlegessétek fel a holt lelket ilyen helyzetben!
– Most már ez van, el kell fogadni. Zotár valamiért nagyon belebolondult.
– Ti is hallottátok, hogy állítólag az a nő mentette meg az életét? Elvileg emiatt ragaszkodik hozzá a fiú.
– A mérgezés? Igen, hallottam. Hát, fene tudja. Miért mentett az volna meg egy vargot?
– Biztos, hogy a szívességért cserébe kiszabadulhasson. Így mégis csak jobb lehet az élete, mint fogolyként.
– Bizony, és lehet, hogy most csak az adandó alkalmat várja, hogy majd megszökjön, ha már kellően megbíznak benne!
– Szerintem sincs kizárva.
– Hadd menjen, kit érdekel egy kogur nőcske? Legalább nem rontja itt a levegőt.
– És ha már viselős Zotár gyerekével? Vagy kém? Akkor viszont nem engedhetjük el!
– Így van, rajta kell tartani a szemünket!
– Zotárnál sem stimmel minden, ha pusztán hálából elveszi. Nem elég jutalom, ha szabadon engedik a nőt?
– Talán tényleg terhes már, azért.
– Na és? Azért még nem kell elvennie. Megvárja, míg jön a gyerek, aztán menjen útjára egyedül.
– Ugyan, nem kell korcs, keverék fatty az országba!
– Ne becsüld le a varg vért! Az erősebb, mint egy satnya koguré, felülírja. Lehet még belőle erős kölyök.
– Talán, de szerintem nem venné el ennyi miatt. A főlovász lányával két évig volt viszonya, mégsem kötötte vele össze magát.
– Na de az nem is esett teherbe!
– Hallgassatok már, senki nem mondta, hogy ez a kogur nő terhes!
– Akkor miért ilyen sürgős az esküvő?
– Talán azért, hogy ebben a szép várban tarthassák, amíg még a család használhatja. Nézd, milyen szépen berendezték a termet! Ki tudja, ki lesz a következő király... Talán már nem sokáig vendégeskedhetünk itt.
– Akár terhes, akár nem, ez az egy hamar ki fog derülni.
– Csöndet, jönnek!

Elsőnek Zotár és kísérői vonultak be.
A fogadóterem közepére még a reggel folyamán egy hosszú, vörös szőnyeget terítettek. A vendégek annak a két oldalán sorakoztak, kíváncsian nézelődve.
A falakon és oszlopokon a szokásosnál nagyobb számú fáklya ontotta a fényt. Nem csak az esemény ünnepélyességét emelendő – a borongós idő miatt különben homály uralkodott volna kora délután is.
A szőnyeg végénél egy idős, köztiszteletnek örvendő anyóka állt méltóságteljesen, várva a párt; mellette pedig egy fiatal, láthatóan viselős asszony pirult büszkén, hogy fontos szerepet tölthet be ő is.
A fal tövében állították fel az ideiglenes oltárt: Utra istennő egy szobrát – egy nagy hasú, dús keblű, durván faragott nőalakot – feltették egy állványra, elébe áldozáshoz egy kőtálat helyeztek, mellé pedig a szertartás egyéb kellékeit.

Zotárt Morkit odakísérte az anyóka elé, majd egy biccentéssel elköszönt tőle, és otthagyta, hogy a menyasszonyért menjen.
Lilomina és a többi nő hamarabb ideértek; azóta a szomszéd szobában várták, hogy mehessenek. Ők csak másodikként vonulhattak be.

A lány szíve a torkában dobogott.
Ez csak egy álom, ez csak egy álom – ismételgette magában, hogy könnyebb legyen elviselnie, és elmúljon az idegessége. Ez a módszer jól működött. Maga a helyzet amúgy is annyira irreális volt számára, hogy nem esett nehezére elhitetnie magával.
Ha már álom, legalább élvezzük ki. Lássuk, milyen abszurd dolgokat tud elém teremteni a képzeletem – biztatta magát.
Felemelte a fejét.
– Menjünk.
Norna mellé került, és mutatta az utat.

A lumata előtt feltárult az ajtó.
A vörös szőnyeg éles csíkként hasította ketté a szürke teret, mint egy húsba vágó seb. Mindkét oldalról emberek sorfala húzódott sötéten. Az arcok összefolytak előtte.
Ám mindez nem bátortalanította el, hanem még jobban ráerősített az álomszerű érzetre.
Most vette csak észre, hogy a terem másik végében Zotár alakja magasodik. Halványan elmosolyodott.
Tekintetét előre szegezve, szinte előkelően vonult végig. Súlyos szoknyája selymesen susogott a beállt csöndben.
Nyomában újra feltámadt a sutyorgás, de még ha törődött is volna vele, akkor sem értette volna a varg szavakat.

A hercegnek elakadt a szava, mikor meglátta.
Ő is érzékelte azt a változást, amit a lumata is észrevett magán korábban, mikor tükörképét tanulmányozta: a vörös ruha, a felkontyolt haj, az ékszerek sokkal érettebbnek mutatták a lányt, mint amilyennek megismerte.
Próbálta felidézni emlékeit, mikor először pillantotta meg a lumatát a cellában: a vállára omló világos haja és kék sálja takarásában szinte elvesztek a körvonalai. Utána is bővebb, hosszú ujjú, nyakig záródó lumata öltözetben látta csak, vagy Norna rá nem igazított, esetlenül álló gönceiben – vagy ruhátlanul. De ez most más volt.
Ugyanakkor megérezte, hogy nem csak a külső kellékek miatt látja őt másmilyennek – Lilomina belsejéből is sütött valami eddig nem tapasztalt, környezetét leuraló magabiztosság.

Mosolyra húzódott a szája.
Igazi királynőt veszek el – állapította meg elégedetten. – Méltó lesz egy leendő királyhoz.