Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

15. fejezet (2/2)

Lilomina bebugyolált ujjal vagdosta magának a fokhagymát – még mindig kicsit sajgott pár tagja a levestől –, a herceg pedig már az ágy szélén ülve próbálgatta a lábizmait.

Kopogtattak – új adag ételt hoztak.
A lumata szigorú arccal hajolt közel a gőzölgő tálhoz – majd bólintott és átvette.
– Ezúttal veszélytelen – tette az asztalra. – Ehhez már biztosan nem fért hozzá az az álnok varangyos béka... Az egész kondért nem mérgezhette meg, csak a te korábbi adagodat.
Zotár így is félve meredt a levesre. Mint a kutya, amit már annyiszor megvertek, előre rettegett.

Lilomina látta rajta a habozást. Elhatározással húzta maga elé a tányért.
Mielőtt a herceg megállíthatta volna, pár nagy kanállal szürcsölt belőle.
– De hát... te nem akartál húst enni soha! – döbbent meg Zotár. – Azt mondtad, gyilkosság, és undorít!
– Most van ennél fontosabb szempont is – vont vállat a lány. De a keze enyhén remegett.
A férfit megindította, hogy Lilomina még ezt is megteszi érte.
– Nos? – kérdezte félve. – Érzel valamit?
– Egyelőre nem. De a biztonság kedvéért várjunk egy kicsit még.

Az elkövetkező perc végtelenül hosszúnak tűnt. Zotár levegőt is alig mert venni, olyan feszülten várta az ítéletet.
– Semmi – jelentette ki végül a lumata. – Teljesen ártalmatlan. És... meg kell valljam, egész ízletes – hajtotta le a fejét bűnbánóan.
– Egyél még belőle nyugodtan, ha szeretnél – kínálta a férfi megkönnyebbült mosollyal.
– Nem, dehogy, edd meg te az utolsó cseppig! Szükséged van az erőre. Van nekem saját ebédem.

Zotár soha még ennyire figyelmesen nem evett. Minden falat után hosszan figyelte a teste jelzéseit. És minden kanál után egyre jobban megnyugodott.
Ahogy egyre jobban megtelt a hasa, és a lumata vére is kezdte rendbe hozni, úgy tisztultak a gondolatai is.
Visszagondolt, és egyre határozottabban emlékezni vélt, hogy mikor Igtor „orvosságait" szedte, mindig rosszabbul lett utána. Csak akkor nem tűnt fel neki, mert nem volt tiszta a tudata, és már amúgy is szenvedett.
Mégis, még mindig volt valami megnevezhetetlen, ami nyugtalanította, de nem ébredt még rá, mi az.
Abban biztos volt, hogy amint lehet, beszél a királlyal, és a seborvos meglakol.

Lilomina elömlő mosollyal nézte őt, szinte gyönyörködve. Jólesett látnia, hogy a férfiba visszatért az élet.
Mikor befejezték az evést, és a herceg teli hassal elpilledve üldögélt, a lumata fellebegett, amennyire a mennyezet engedte, és örömében táncot lejtett. Halkan énekelt is hozzá.
Zotár félig lehunyt szemhéja mögül nézte. Ő is gyönyörködött.

Mikor Lilomina kitáncolta magát, a herceg felállt, és odaintette. A lány lebegve úszott elébe, arca szemmagasságban.
A férfi óvatosan tenyerébe fogta a lumata arcát, és finoman megcsókolta.
Lilomina boldogan adta át magát.
Az első, gyengéd csók után következtek az egyre vadabbak, hevesebbek. Mintha soha nem tudnának egymással betelni, olyan éhesen keresték egymás száját.
Az életet ünnepelték. Diadalmaskodtak a halálon – újra.

– Te... – ejtette ki elhalóan ezt az egyszerű szót a férfi, melybe annyi érzelem sűrűsödött. Állát a lány homlokának döntötte, és szeméből megindultak a könnyek. – Megmentetted az életemet. Soha nem tudom eléggé megköszönni neked.
– Pedig önző tett volt ez – suttogta a lumata. – Ha te eltűnnél az életemből, én sem bírnám tovább...
Karjait szorosabbra fonta a herceg körül.

Percekig álltak még így, egymást ölelve, szótlanul. Fel kellett dolgozniuk a rémület utáni megkönnyebbülést.
Mindketten igyekeztek a jelen pillanatnak örülni, és nem gondolni a jövőre – ami csupa kérdést és bizonytalanságot tartogatott kettejüket illetően.

Végül a férfi törte meg a csöndet.
– Akkor... leszel innentől az orrom? Ahogy ígérted?
– Ez a legkevesebb. Főleg hogy ha ez azt jelenti, hogy az én társaságomban töltenél minden étkezést – mosolygott rá a lány. – Bár... Ha a seborvost eltávolítjátok, akkor nem biztos, hogy szükség van rám ilyen téren.
– Pedig van. Azt hiszem, annyira leromlott már az állapotom, hogy olyan hétköznapi ételekre is érzékeny lettem, amire korábban nem.
– Számíthatsz rám!

.........................................


A király a lumata cellájában ült a fiával és Lilominával egy asztalnál. Rendhagyó módon ezúttal a fogoly is velük egyenrangúan vett részt a beszélgetésben.

Ám nem csak ez volt az egyetlen szokatlan dolog Zogor számára. Nagyon meglepődött, hogy Zotár az ajtóban állva fogadja. A király azt hitte, fiát a halálos ágyán találja.
Egyik ámulatból a másikba esett.
Alig győzte higgadtan végighallgatni a történteket, annyi kérdés zubogott benne.
De lassan mindenre választ kapott, és előtte is kirajzolódott a kép, mi történt az elmúlt hetekben. Úgy érezte, helyére kerültek benne a kirakós darabok.

– Igazatok van! – csapott az asztalra. – Ha ez szándékos volt, akkor csakis az öreg lehet a tettes! Azonnal kiadom ellene az elfogató parancsot! – Tollat, papírt adtak neki, ő pedig azonmód megírta a rendelkezést.

Mikor egy katona elviharzott az utasítással, már jobban oda tudott figyelni a többi részletre.
Erősen gondolataiba mélyedt, tekintete közben felváltva ugrott a fiára és a fogolyra.
Elszánta magát.

– Lumata – szólalt meg komolyan. – Vagyis inkább, Lilomina. – Először szólította nevén a lányt. – Bár még nem lehetünk minden kétséget kizáróan meggyőződve róla, hogy szándékos merénylet történt, de ha tényleg bebizonyosodik, akkor komoly szolgálatot tettél nekünk. Nem csak hogy észrevetted a mérgezés tényét, de az, hogy ezzel a tudattal önszántadból előkóstoltad a másik adagot, mutatja, hogy önként is mellettünk állsz. Vagy legalábbis a fiam mellett. – Nagy levegőt vett. – Azt látom, hogy van valami... szorosabb kapcsolat köztetek – fogalmazott finoman –, de egyelőre nem akarom most ezt a témát bolygatni, annál sürgetőbb kérdések is vannak. Akárhogy is: szeretnélek megjutalmazni. Nem ígérem, hogy bármit megkaphatsz, például rendes ablakot nem csináltatok a szobára, biztonsági okokból. De ha akarod, felemelhetjük a napi sétád időtartamát. Vagy szerezhetek több könyvet, egzotikus ételeket, drága ruhákat, háziállatokat. Remélem, találunk olyan kompromisszumot, ami kellően díjazni fog. Továbbá az én tiszteletemet is kiérdemelted. Innentől egyenrangúbb személyként fogok veled bánni – bólintott formálisan.

Lilominának, bár egyáltalán nem a király kedvéért mentette meg a herceget, most azért jólestek ezek a szavak. Ha Zogor nem is volt számára egy fontos személy, mindenképpen bántotta és szenvedett attól, hogy hol csak jószágnak, hol levegőnek nézi és lekezeli. Fogsága gyötrelmei ismét enyhültek egy fokkal.
Megilletődve biccentett ő is.
– Ami azt illeti, van valami, amit szeretnék, és szerintem neked sem lesz ellenvetésed.
– Mi lenne az?
– Ha nem kéne a cellában is bilincset hordanom.
Bár a herceg jóvoltából időnként levehette, ezekben a titkos, lopott, szabadabb percekben is mindig izgult, nem buknak-e le miatta.

Zogor egy pillanatig gondolkodott. Ám nem látta akadályát.
– Legyen. Majd elhozom akkor a kulcsot. Sőt, el is vitetem innen a láncokat, hogy ne feszélyezzenek. Ezt megbeszéltük – bólintott elégedetten. – Fiam, te pedig mit szeretnél, milyen büntetést szánjunk a seborvosnak, ha bebizonyosodik, hogy az életedre tört? Természetesen az ítélete halál, de előtte kijár neki némi kínzás is. Szerinted mi lenne a legmegfelelőbb? Tépessük ki a nyelvét? Vagy öntsünk ólmot a fülébe?

Zotár látta, hogy a lumata elsápad.
– Ezen még gondolkoznom kell – tért ki a válasz elől.
– Rendben, majd tudasd velem.
– Mindenképpen. Ám, atyám... Van még egy sürgetőbb dolog, amit meg kell beszélnünk.
– Mégpedig? – komorodott el Zogor. – Van még valami baj?
– Az a gyanúm, hogy a seborvosnak talán akadhattak tettestársai – bökte ki a herceg, ami egy ideje nyomasztotta. – Elvégre ahhoz, hogy az ételembe csempéssze... Nem kizárt, hogy segítettek neki.
– Igaz, ezt a lehetőséget is ki kell vizsgálni. Akkor a nyelvét semmiképpen nem tépetem ki, legalábbis amíg nem vallott. Ha vannak árulók köztünk, minél hamarabb meg kell tőlük szabadulnunk! Ki tudja, legközelebb kit vennének célba?
– A veszély valóban fennáll... Éppen ezért, atyám, arra jutottunk, hogy amíg meg nem erősödöm, fontos lenne, ha megbizonyosodhatnék minden ételemről, hogy ehetem. Lilomina vállalta, hogy ellenőrzi.
– Megtennéd? – nézett a király a lumatára. – Igazán lekötelez a szolgálatod.
– Nem gond – biccentett a lány.

– Én akkor most megyek is – állt fel a király. – Minél hamarabb ki akarom kérdezni a vénséget. Te nem jössz? – nézett a fiára.
– Én még kicsit erőt gyűjtenék.
– Ahogy jónak érzed – hagyta rá a király. – Ne hívjak szolgákat, hogy kísérjenek át a lakrészedre? Vagy... továbbra is maradnál itt? – nézett rá némi gyanakvással.
– Maradok – jelentette ki Zotár határozottan. – A vacsorához úgyis szükségem van Lilomina orrára.
– Ebben igazad van. Azért majd menj egy kicsit ki a levegőre. Lilomina – biccentett a lány felé. Az zavarral vegyes örömmel viszonozta a köszöntést.

Míg Zogor a börtön felé sietett, próbált csak arra gondolni, hogy micsoda öröm, hogy kedvenc fia mégis kiszabadult a halál karmai közül. De a fejében továbbra is ott fészkelt a kényelmetlen, motoszkáló sejtés, hogy van valami helytelen a fia és a lumata egymás iránti ragaszkodásában.

Eh, ráérek még ezzel foglalkozni – hessentette el az aggályát. – Most ennél égetőbb teendők is vannak. Ha az öreg kuruzsló tényleg elárult minket, meglakol! És azok is, akik segítettek neki...