Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

28. fejezet (1/2)

Lilomina jólesően evett, élvezte az ismerős ízeket. Janeszuna eközben halkan konzultált az aggodalmaskodón magyarázó Pollovallával.
A falufőnök nyugtalanul pislogott visszatért társukra.
A többiek közben mind összegyűltek a központi tűzrakás körül, és tűkön ülve várták, hogy meghallgassák a csodás szabadulás történetét.
Lilomina jóllakott, és csatlakozott a többi lumatához. Enahimi a húga mellé telepedett, és időnként szeretettel simogatta meg a vállát. Vezetőjük a másik oldalán foglalt helyet.

– Mondd hát, leányom – szólalt meg Janeszuna –, milyen csellel sikerült kikeverednek a vadak közül?
– Nem volt szükség cselre, elengedtek – jelentette ki Lilomina egyszerűen.
Hitetlenkedő felkiáltások hallatszottak mindenhonnan.
– Ez igazán rendkívüli – ráncolta a szemöldökét az idős asszony. – Mikor az üzeneted nyomán elmentünk megnézni téged, még alaposan vasra verve találtunk. Ez nem arra mutatott, hogy könnyű szívvel szabadon eresztenének. Csak nem kértek a szabadságodért cserébe valami... rendkívüli szívességet?

Lilominában felütötte a fejét a rosszkedv. Ahogy Janeszuna említette, hogy látták őt fogságban, feltámadtak az ezzel kapcsolatos keserű érzései. Azonkívül a falufőnök szavait úgy értelmezte, hogy az lényegében megvádolta azzal, hogy elárulta a társait. Megbántottan válaszolt.
– Nem mondtam nekik semmi olyat, amivel ártanék a népünknek. Sőt, én tudtam meg tőlük olyat, ami értékes információ lehet!
– Nocsak... Mégpedig?
– A földiek számára elixír a vérünk! Ha isznak belőle, megsokszorozódik az erejük – jelentette ki diadalmasan, hogy nagy hírt közölhet. – Igazából... engem is ezért tartottak fogva – tette hozzá kevésbé lelkesen.

Társai közül jó páran elszörnyedve hüledeztek. Lilomiának hízelgett, hogy tudásával megdöbbentheti őket. Ám meglepődve vette észre, hogy Janeszuna arca rezzenéstelen maradt. A falufőnök csak bólintott, majd az egész közösséghez fordult.
– Ez így van, ahogy mondja. De nem akartam, hogy tudjátok, mert minél kevesebben hallanak róla, annál jobb, úgy senki nem tudja véletlenül sem elkotyogni. Ám ha már kiderült, elmondom, hogy sajnos emiatt is fenyegethet minket veszély a földön. Újabb ok, hogy ne menjünk le.

Lilomina rosszallóan méregette az idős asszonyt.
Ha tudott róla, miért tartotta vissza ezt az információt? Én örültem volna, ha hamarabb tudok erről! – mérgelődött magában.
Nem bírta ki, hogy ne fejezze ki valamilyen formában az ellenérzését.
– A földiek egyáltalán nem olyan veszélyesek. Azon kívül ez a dolog nem köztudomású, állítólag csak nagyon kevesen hallottak róla. Az az én balszerencsém volt, hogy pont olyan elvetemülttel futottam össze, aki nem csak hogy ismerte a vér titkát, de vissza is élt vele.
– Még mindig hebrencs vagy? – csóválta a fejét Janeszuna. – Mindazok után, hogy a saját bőrödön tapasztaltad meg a földiek aljas viselkedését, még véded őket? Ezt nem feltételeztem rólad. Igazán tanulhattál volna az esetből!
– Tanultam én, nagyon is sokat! – emelte fel a hangját a lány. – Sokkal jobban megértem most már a földieket! A nehézségeiket, küzdelmüket! Hogy miért olyanok, amilyenek! És bár valóban vannak köztük aljasok, legtöbbjüket csak a lenti élet megpróbáltatásai törik meg, a harc a túlélésért! Mi itt a kis védett világunkban el sem tudjuk képzelni, milyen az!

Döbbent csend borult a társaságra. Egy pisszenés nem hallatszott, csak rémült, rosszalló tekintettel bámulták.
Janeszuna szemöldöke a homlokára szaladt. Úgy mérte végig Lilominát, mint aki nem hisz a szemének.
– Látom, a te agyadat rendesen átmosták! Mondd, minek jöttél akkor vissza, ha annyira jóba lettél velük?
– Miért, akkor itt számomra már nincs is hely? Csak egy oldalon állhatok? Vagy ők, vagy ti?! – kiáltott a lány, és könnyek gyűltek a szemébe.
Enahimi szorosan megölelte, és nyugtató szavakat duruzsolt a fülébe. Lilomina csöndesen sírdogálni kezdett. Néhány társa aggódó arccal gyűlt köré, és ők is csitítóan beszéltek hozzá.

Janeszunát viszont ez nem hatotta meg. Kelletlenül szólt rá.
– Ha nem tudsz lecsillapodni, és a földi világot élteted itt, akkor meg kell kérjelek, hogy menj el! Nincs szükségünk arra, hogy megtörd a falu békéjét a földön rád ragadt viszálykeltő magatartásoddal!
Lilomina keserűen felkiáltott.
– És az mennyiben jobb viselkedés, hogy kitiltasz az otthonomból meg parancsolgatsz? Azt hittem, minálunk ilyen nem fordulhat elő, hogy a vezető visszaéljen a rá ruházott hatalommal!
Janeszuna arca elsötétedett. Páran a szájuk elé kapták a kezüket. Még sosem beszélt így senki a falufőnökkel.
– Nem tudom, miért emlegeted Klamekádot otthonodként – jegyezte meg jéghidegen az öregasszony. – Pollovallának még azt mondtad, hogy csak látogatóba jöttél. Tán nem igaz?
Lilomina dacosan felvetette a fejét.
– Így van. Feleségül mentem egy varg férfihoz, és vele élek.

Döbbent felkiáltások morajlottak végig a hallgatóságon. Néhányan halkan felsikoltottak.
Lilomina élvezte, mennyire sikerült megbotránkoztatnia a többieket. Valami groteszk örömöt okozott neki, amilyet még sosem érzett korábban. Még ütni akarta ezt a vasat.
– Tegnap volt az esküvőnk. Egy nagy csapat varg előtt vérszerződést is kötöttünk. Még mindig sebes tőle a tenyerem – mutatta fel vigyorogva a bekötözött kezét. – És ő lesz a következő király. A véremmel segíteni fogom, hogy megnyerje a királyválasztó tornát. Meg fogja reformálni a vargokat. Nagyszerű és okos ember! Annyi remek ötlete van, hogy élvezet hallgatni! – Tekintete ellágyult, ahogy erről beszélt. – Egyáltalán nem olyan barbár, mint azt ti hiszitek! És rengeteget tanultam tőle, csupa olyat, amiről soha nem tudtam volna, ha nem megyek le! Hogy például nem is mindenre megoldás az elfutás! Vagy hogy milyen élvezetes lehet egy versengés, mennyire játékos egy birkózás! Még kártyázni is megtanított!

Úgy érezte, sikerült kiadnia magából a sértett keserűségét, jól odamondhatta, ami a szívét nyomta. Sokkal könnyebbnek és jókedvűbbnek érezte magát. Halványan elmosolyodott, és kíváncsian nézett körbe, hogy vajon valakit elgondolkoztattak-e a szavai. Ám csalódottan látta, hogy leginkább rémült tekintettel mered rá mindenki.

Janeszuna felállt. Először ő is körbenézett a többieken, majd konstatálva a látottakat, szigorúan jelentette ki.
– Mint mondtam, itt nem maradhatsz. Te is látod, teljesen felrúgod a falunk békéjét, megijesztesz mindenkit. Meglátogattál minket, ahogy tervezted, elmondtad, amit akartál, de most már menj. És nehéz szívvel, de arra kérlek: ne is gyere vissza soha többet!

Lilomina ajka megremegett. Ám igyekezett megkeményíteni magát. Összepréselte a száját.
– Na szép! De mit is vártam: lám, a ti belső békétek még törékeny, ha annyit sem bír el, hogy meghallgasson pár ellentétes véleményt!
– Nevezd a békénket, aminek akarod, nem érdekel – szólt kimérten az öregasszony. – Mi ragaszkodunk az ehhez való jogunkhoz. A te magatartásod a szemünkben csak feleslegesen felkavarja a kedélyeket, viszályt szít! Tudok róla, hogy mennyivel küzdelmesebb a földi élet. Ám attól még miért vegyem a vállamra azt a terhet, hogy ismeretlen emberek keserű sorsán siránkozzam? Mi változna akár attól is, ha lemennék közéjük? Ha úgy élnék, mint ők? Nem válthatom meg őket! Én és a többi lumata azt választottuk, hogy megpróbálunk egy emelkedettebb, csöndesebb életet élni, távol a földi világ zajától. Mi nem kérünk belőle. De ha te itt maradsz, az általunk választott életmód veszélybe kerül!

Lilomina egy percig elgondolkodott. El kellett ismernie, hogy Janeszuna végre értelmesen szólt. Ám számára már nem volt visszaút.
– Belátom, hogy jogotok van úgy élni, ahogy akartok. És az is igaz, hogy a lentiek sorsán nem lendítene semmit, ha ti is átéreznétek a nehézségeiket. Ha ti meg tudjátok tenni, hogy behunyjátok a szemeteket a földi világ irányába, ám legyen. Én viszont már nem tudom ezt tenni.
A falufőnök bólintott.
– Végre egy nyelvet beszélünk. Én is így látom. Amiken keresztülmentél, lehetetlenné teszi számodra, hogy visszahelyezkedj az itteni életbe. Vagy csak hogy egyáltalán elbeszélgess velünk. Ezért kérem, hogy ne gyere ide többet. Te már nem vagy igazi lumata.