Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

73. fejezet (2/2)

Gantar még egy rövid ideig ott maradt az összejövetelen, ám aztán kimentette magát.
Új terv fogalmazódott meg benne, és alig várta, hogy megbeszélje a két szövetségesével, Pimallal és Armakkal.

A király igazat mondott, ez a tanárnő valóban kissé hibbant. Kétlem, hogy felbérelt orgyilkos lenne. Azonban így is hasznunkra lehet. Ez a nő a kogur asszony bizalmasa. Ha ennyire végtelenül jóhiszemű és együgyű, mint amilyennek ma láttam, akkor talán rajta keresztül megtudhatok majd olyan dolgokat, amiket felhasználhatok. Hátha ostobán kikotyog valamit, amin keresztül támadható a király.

.........................................

Amikor Tatulatil Klamekád felé repült, végre egyedül maradhatott a gondolataival, és újult erővel rohanták meg az emlékek. Semmit nem érzett a metszően hűvös levegőből, annyira fűtötte belülről mindaz, ami aznap közte és Kuzmar között történt. Valósággal lángolt az arca, ahogy felidézte a férfi érintéseit, gyöngéd szavait.
Boldog volt, de már-már annyira, hogy alig bírta elviselni. Gyorsított a röptén, hogy a késő este szele még jobban csillapíthassa a lázat, ami benne tombolt.

Úgy érezte, mintha a lelke határait is feszegetné az élmény, ahogy tudata próbált helyet csinálni annak a személynek, aki élete szerves része lett. Ez egyszerre izgatottá tette – ugyanakkor kissé félt is tőle. Ijesztő volt ennyire közel kerülni valakihez, és hagyni, hogy hasson rá. Érezte, hogy innentől ő maga sem lesz többé ugyanaz, aki eddig, és nyugtalanította, vajon mi lesz a vége, fog-e tetszeni neki az a személy, akivé formálódik. De a változás elkezdődött, már nem volt visszaút. Csak annyit tehetett, hogy képzeletben hátradőlt, és hagyta, hogy végbemenjen a folyamat.

E percben még jobban örült, hogy a földtől távol térhet nyugovóra, és egyedül maradhat a gondolataival.

A falut kihaltnak találta, semelyik lumata társa nem tartózkodott már kint. Tatulatil nem csodálkozott – aznap volt a csend völgyének csúcspontja, amikor egész nap magukba mélyedtek, nem dolgoztak és nem beszéltek egymással.
A központi tűzrakás lángja sem lobogott magasan, csupán halványan parázslott a leégett tüzelő. Csak ez és a sziklákból elősejlő kék kristályok fénye törte meg a sötétséget.

Tatulatil a sziklafalba vájt hálófülkéjéhez lebegett, és benyitott. Ekkor viszont kinyílt a mellette levő ajtó, és nővére, Szenololla dugta ki a fejét, kezében egy gyertyát tartva. Hosszú, vörösesbarna haján megcsillant a láng fénye.
Tatulatil barátságosan intett neki, majd nyugovóra akart térni, de a másik lumata váratlanul megszólította.
– Merre jártál?

Tatulatil döbbenten bámult Szenolollára. Balsejtelem kúszott belé, amiért a nővére megtörte a hallgatási fogadalmat. Ennek ellenére próbált egykedvűen válaszolni.
– Csak jólesett kint lenni.
Szenololla nem felelt egyből. Szótlanul Tatulatil elé lebegett, és megtapogatta a húga kezét, arcát.
– Nem vagy nagyon hideg – csóválta a fejét, majd kérdőn fúrta a tekintetét a másik szemébe. – Még egyszer kérdem: merre jártál? Már délután eltűntél, és az biztos, hogy nem végig kint voltál. És ez már a sokadik ilyen nap, hogy ki tudja, merre kóborolsz.

Tatulatil szokatlan mértékű dühöt érzett magában felbugyogni. Izmai megfeszültek, de a hangjára igyekezett nyugalmat erőltetni.
– Találtam egy barlangot az egyik hegyen, oda húzódtam be – vonta meg a vállát. Sejtette, hogy nem a legjobb kifogás, de jobb nem jutott eszébe. Nem volt ahhoz szokva, hogy hazudjon.

Szenololla gyanakodva fürkészte az arcát, majd a levegőbe szimatolt, és összeráncolta a homlokát.
– És mi ez az illat? Azt ne mondd, hogy ezzel is a barlangban kented be magad!

Tatulatil elsápadt, amikor rájött, hogy még mindig érződik rajta a hajolaj. Hiába öltözött vissza a lumata ruháiba és bontotta ki a bonyolult fonatait, ezt a nyomot nem tudta eltüntetni.
Nem jutott eszébe semmilyen füllentés. Csak csüggedten ejtette maga mellé a kezeit, és elfordította a fejét, nem tudta állni Szenololla számonkérő pillantását. Évtizedek óta nem érezte magát ennyire gyámoltalanul, mintha egy rajtakapott, neveletlen gyerek lenne.

– A földön jártál, igaz? – kérdezte újra Szenololla. Azonban a hangja már nem szigorúan csengett, hanem inkább szomorúan. – Lilominát látogattad?
Tatulatil bűntudatosan biccentett.
– Kérlek, ne áruld el Janeszunának – kérte halkan a nővérét. – Ugye még nem mondtad neki, hogy gyanakszol rám?
Az felsóhajtott.
– Én nem szóltam neki, de nem kizárt, hogy már észrevette, hogy mennyit elmászkálsz. Vagy ha nem ő, akkor mások.

– Nem értem – morgolódott Tatulatil. – Anofir is gyakran eltűnik, akár napokra, hogy gyógynövényeket gyűjtsön. Akkor én miért ne tehetném?
– Neked eddig nem volt szokásod – felelte egyszerűen Szenololla –, ezért feltűnt. – Pár feszültségteljes pillanatig merőn bámulta a húgát. – Én csak nem szeretném, hogy bajba keveredj.
– Nem esik bajom – rázta a fejét Tatulatil. – Lilomináék tudnak rám vigyázni. A férje a király, ő parancsol az őröknek is. Meg egyébként is... egyáltalán nem olyan veszélyes odalent, mint ti azt hiszitek.
– És ha lebuksz? – vetette fel idegesen Szenololla. – Akkor bajt hozhatsz mindannyiunk fejére!
– Már egész jól beépültem, azt hiszik, hogy ják tanárnő vagyok. És mielőtt lementem, hosszan felkészültem, gyakorolva a járást, a földi beszédet...
– Te ennyire régóta tervezted ezt? – hűlt el a nővére, majd dühbe gurult. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire elment az eszed! Lilomina mindig is heves és felelőtlen volt, de te... Biztosan ő kavarta meg a fejed, mert nem ilyennek ismertelek!

Tatulatil vonásai megkeményedtek.
– Akkor nem az igazi arcomat ismerted – jelentette ki ridegen. – Ahogy eddig én sem – tette hozzá. – Csak azóta kezdem igazán kiismerni magamat, mióta lejárok. És ne szidd Lilominát, nagyon jó barátom.

Szenololla hitetlenkedve meredt rá.
– Úgy látom, nagyobb a baj, mint gondoltam – jelentette ki feszülten. – De azt hiszem, jobb, ha inkább holnap térünk erre vissza. Így is már túl sokat beszéltünk ahhoz képest, hogy ma semennyit nem szabadott volna. Bár gondolom, te odalent semennyire nem tartottad a csönd völgyét – jegyezte meg rosszallóan.

Tatulatilt végképp elöntötte a méreg.
– Akkor követem a hagyományokat, ha kedvem van! – emelte fel a hangját. – Az nem igazi elmélyedés, ha valaki kényszerből teszi!

Hirtelen több hálókamra ajtaja is kinyílt a közelükben, és dühös lumaták meredtek rájuk némán, amiért megzavarták a nyugalmukat.
Tatulatil és Szenololla szabadkozón intett nekik, majd suttogóra fogták.
– Tényleg nem ismerek rád – szűrte a fogai között feszülten Szenololla. – Holnap reggel mindenképpen térjünk erre vissza.
– Rendben – hagyta rá kelletlenül a húga. – De, kérlek, ígérd meg, hogy Janeszunának nem szólsz erről.
– Még nem szólok – állt rá Szenololla. – Viszont, ha úgy látom, hogy komoly gond van, akkor muszáj leszek. Persze lehet, amúgy is el akar majd beszélgetni velünk azok után, hogy most magunkra vontuk a figyelmet a veszekedéssel – tette hozzá idegesen.

Tatulatil gombócot érzett a torkában. Semmi kedve nem volt a további fejmosásokhoz. Arra készítette a lelkét, hogy ha visszatér a hálókamrájába, akkor boldogan belefeledkezhet a Kuzmarral töltött este emlékeibe, és most kifejezetten dühös volt a nővérére, amiért így belerondított a szép terveibe.
Helyette csak arra a rémisztő kilátásra tudott gondolni, hogy a falufőnök előtt is kitudódik, hogy lejár a földre, és talán őt is kitiltják, mint Lilominát. Bár fontolta, hogy esetleg leköltözik, de nem kényszerből akart így tenni, hanem szabad választásból.
Próbálta magát azzal nyugtatni, hogy még nincs minden veszve, egyelőre csak a nővére tud a dologról. Ebben a pillanatban mélységesen irigyelte Lilominát, amiért a lány nővére sokkal támogatóbban és megértőbben állt a földre költözés témájához, mint Szenololla.

Tényleg muszáj leszek vele beszélni holnap – látta be. – Hátha sikerül vele megértetnem, hogy nincs oka aggodalomra – gondolta reménykedve.