Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

83. fejezet (1/2)

Amikor Lilomina végre beszélni kezdett, nem csak annak a véres napnak az eseményeit mondta el, hanem mindent, ami csak megelőzte és odáig vezetett. Beszélt a fogságban töltött másfél évről, Igtorról, Zogor királyról, hogyan ismerkedett meg Zotárral, hogyan mérgezték meg a férjét; aztán a várbeli életéről, a királyi családról; Kuzmarról és a kémszervezetről, a majdnem végzetes félreértésről, Borakról, végül az orgyilkosokról az erdőben.

Apró, fájdalmas darabokban lökte ki magából az eltemetett, megemésztetlen emlékeket, és ahogy napvilágra kerültek, úgy könnyebbült meg a lelke egyre jobban.
Most, hogy így egyben elmondta mindezt, a maga számára is kezdett kirajzolódni az íve a saját történetének. Igazat kellett adnia Holaminak – szüksége volt rá, hogy eltávolodjon és messzebbről nézzen rá az életére. És ezt csak így tudta megtenni, ezer mérföldnyi távolságot megtéve, egy beavatatlan fül számára elregélve mindent.

A nő komoly arccal hallgatta, csak néha szólt közbe egy-egy szót, hogy biztosítsa arról, hogy figyel.
Vendége a végére ért mondandójának.

– Valóban nagyon tragikus, amiket keresztülmentél – jegyezte meg Holami. – Nem csoda, hogy megviselt és összezavarodtál. Jól sejtem, hogy magadat hibáztatod a történtekért?

A lány zaklatottan nézett rá. Egyfelől felszabadító érzés volt, hogy valaki ennyire megérti, másfelől valóságos fájdalmat érzett attól, hogy hangosan ki lett mondva. Újult erővel mart belé a lelkifurdalás.

– Hogyne hibáztatnám? – A hangja megremegett. Bűntudatosan lehajtotta a fejét. – Nevezhetem magam egyáltalán lumatának ekkora kegyetlenség után? Elárultam azzal lumata voltomat, hogy nem sajnálom azokat a katonákat, meg hogy ilyen vérengzésre használtam a lelki testvéreimet – szorult ökölbe a keze. – Nemcsak ocsmányság, amire rávettem őket, de ők maguk is sokan belepusztultak a harcba!

– De azok a madarak önként vállalták ezt az áldozatot – ellenkezett szelíd hangon Holami.
– Akkor sem volt helyes! – tört ki a lányból. – Egyébként is... Mi értelme van az életnek, ha csak ilyen áron maradhatok életben?! Milyen jogon fosztottam meg más lényeket az élettől, csak hogy én túléljek?! Nem az lett volna a sorsom, hogy aznap halált haljak? Egyáltalán... vajon meg van írva a sors? Ugyanakkor... ezzel nem csak magamat mentettem meg, hanem a társaimat is. De ez nem csak egy kifogás, amivel tisztára akarnám mosni magam?

Átszakadt benne egy gát. Már képtelen volt visszafogni a gyötrő, vádló gondolatokat, azok válogatás nélkül ömlöttek belőle tovább.

– A többiek azt hiszik, biztonságérzetet adnak a varjak, miközben én csak szemrehányást érzek a tekintetükben. De még ha meg is védenek... ez inkább borzalommal tölt el! Nagyobb a hatalmam lumataként, mint hittem, egész sereget tudok mozgósítani, de ez... irtózatos... Irtózatos, amivé váltam – suttogta fojtott hangon. – Csodálom, hogy nem sújtott még belém a mennykő büntetésből. És egyfolytában az visszhangzik bennem, hogy nem érdemlem meg, hogy gondtalanul éljek Zotár mellett, mintha mi se történt volna! Viszont ettől annyira búskomor lettem, hogy ha ez így folytatódik, még őt is boldogtalanná teszem. Néha elgondolkozom, talán jobb lenne, ha nem terhelném őt tovább...

– Szerintem sokkal boldogtalanabb lenne, ha nem lennél mellette – szólalt meg végre Holami. – Vagy már nem szereted a férjedet?

Lilomina könnyekben úszó szemmel bámult rá.
– Nem belőle szerettem ki, hanem önmagamat nem szeretem! – fakadt ki. – Nincs helyem sehol a világban, sem égen, sem földön! Nem tudok ember lenni, de lumatának sem vagyok jó! Épp olyan szörnyeteggé váltam, mint aki...
Holami együttérzően megfogta a kezét, mire a lány kizökkent és elhallgatott.
Az idősebb lumata egy darabig állta a pillantását, majd halkan megkérdezte:
– Azt mondd meg nekem, hibáztatod-e a gyermeket, ha az anyja az életét adja érte, miközben védelmezi?

Lilominát meghökkentette ez a kérdés. Egy rövid időre eltöprengett rajta.
– Nem. A gyerek nem tehet róla. De ez teljesen más, mint...
– Pedig a madarak szemében ez így nézett ki. Mindez azért történt, mert szeretnek, mert lelkileg összeköttetésben vagytok, és védelmezni akartak téged a veszélytől. Ahogy Luma is szeret téged; a varjakon keresztül valójában ő maga nyújtotta ki feléd a kezét, és intézte el azokat a haramiákat. És azóta is azért követnek ezek a madarak mindenhova, hogy a segítségedre siessenek, ha kell. Nem azért, mert neheztelnek rád.

A lánynak elszorult a torka. Édesek voltak ezek a szavak, valóságos zene füleinek. Szívből szeretett volna hinni bennük, azonban továbbra is attól félt, ezzel csak magát akarja mosdatni.

Holami viszont folytatta.
– Ha nem a varjak, akkor a férjed harcolt volna érted, ugyanígy kockáztatva az életét, nemde?
– Valószínűleg...
– Viszont a védelmezőid, akikhez fordultál, úgy döntöttek, hogy inkább ők kockáztatják az életüket, cserébe azért, hogy ne a férjednek vagy neked kelljen.

– De miért tették? Miért szeretnek? – hitetlenkedett a lány.
– Kell indok a szeretethez? – kérdezett vissza Holami. – Szerintem te is megtapasztaltad már a feltétel nélküli szeretetet, nem? Csak van olyan, akiért akár te is képes lennél meghalni.

Lilominának hirtelen eszébe jutott, hogy egyszer régen éppen ezekkel a szavakkal magyarázta Tatulatilnek, mennyire szereti Zotárt, hogy akár az életét adná érte. Önkéntelenül bólintott.

– Hát akkor tudod, mit érez irántad Luma és a madarak. És szerintem a férjed is – jegyezte meg Holami. – Nem fordultak el tőled egyáltalán, és nem is neheztelnek. Hát akkor te miért teszed?

Lilominának újra eleredtek a könnyei. Házigazdája halkan folytatta.
– Próbáld az ő szemükön keresztül látni magadat. Hidd el, hogy szerethető vagy, és nem hibáztatnak azért, ami történt. Ha ők nem haragszanak rád, neked sem kéne magadra. Ha nem vagy boldog, a madarak önfeláldozása hiábavaló volt. Hisz nekik ez volt a vágyuk, hogy megmentsenek, és te gondtalanul élhess tovább. Nem az a bűn, amit te annak hiszel, hanem ha nem szereted azt, akit ők viszont annyira szerettek, hogy az életüket adták érte... Vagyis önmagadat.

Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyei. Ez a sírás most végre felszabadító és felfrissítő volt, mint egy nyári zápor. Elmosta a benne gyűlő szennyet.
Holami szavai a szívéig hatoltak és átformálták.
Most először tekintett magára kívülállóként – és így végre újra tudta magát szeretni. Mintha egy védtelen, elesett kis lelket bízott volna rá valaki, úgy hajolt le képzeletben önmagához, és ölelte át ezt a megszeppent teremtményt. Érezte, hogy ez a meggyötört része hálásan viszonozza a felé irányuló figyelmet és törődést. Szikra lobbant benne, ami hamarosan nagy, lobogó lánggá erősödött, és átmelegítette fázó bensejét.

Bevillant neki, amikor nem is olyan rég a lumata teremtéstörténetet emlegette Tatulatilnek:
„Azt mondják, mind a Teremtő Forrásból származunk, és ugyanabból a Fényből vagyunk gyúrva, csak más és más formára, de a végén ugyanabba az olvasztókemencébe kerülünk. De nem értem: mi miatt kell megtennünk ezt az utat, ha egyszer úgyis ugyanoda térünk vissza? Mi az értelme, mit nyerünk belőle?"

Lilomina végre megértette: önmagukat ritkán tudjuk annyira szívből szeretni, mint valaki mást. A Teremtő Forrás viszont meg akarta tapasztalni ezt a szeretetet, hát szétosztotta magát sok ezer darabra, hogy azok egymás felé fordulva átélhessék a szeretetet, újra és újra, igaz barátságban, gyermeki szeretetben, szerelemben, ezerféle alakban. Mert amikor igazi a szeretet, akkor azzal nem lehet betelni.

Ő és Zotár is egy-egy ilyen fénypontocska voltak csupán – de amint egymás felé fordultak, és szeretetük oda-vissza felerősítette egymást, hatalmas napként ragyogtak a világ egén. Ez pedig maga volt az a csoda, amiért érdemes volt végigjárni az utat.
De ugyanilyen apró csoda volt a barátsága Tatulatillel, Kuzmarral, Berlával, Mernakkal – vagy akár az, amilyen önzetlen szívélyességgel a házigazdája fordult felé.

– Még egy valami – szólalt meg újra Holami. – Azzal kapcsolatban, amit a falufőnököd mondott, hogy te nem vagy igazi lumata, csak mert hozzámentél egy földihez... Ha Luma tiltani akarná, hogy párban éljünk velük, akkor nem alakította volna úgy, hogy ez a szerelem életben tartja a kedvesünket. De a csókunk begyógyítja a sebeit és hosszú életet ad neki. Hát mi ez, ha nem bizonyíték arra, hogy Luma áldását adta erre? Elhiszed most már, hogy jó vagy úgy, ahogy vagy, és van helyed égen, földön?