Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

17. fejezet (2/2)

– Apádnak nem mondod el? – kérdezte Lilomina a férfit, mikor már némileg megnyugodtak.
– Mármint hogy Tuzor is ellenem tört? Azt hiszem, nem. Minek fájdítsam az öreg szívét? Öcsém már úgysem jelent veszélyt, csak a seborvos...
– Milyen rendes tőled – hatódott meg a lumata.

Az ágyán hevertek mindketten, de nem ölelkeztek. Zotár a hátán feküdt, a lány pedig a mellkasára hajtotta a fejét.
A férfi elgondolkozva simogatta a lumata haját. Zaklatott idegei megnyugvásra szomjaztak. Nem akarta azzal kínozni magát, hogy vég nélkül Tuzor halálán gondolkozik, meg ami idáig vezetett. Igyekezett kizárni elméjéből, legalább egy időre. Tudta, hogy úgysem menekülhet majd a számvetés elől, de legalább halasztani akarta kicsit.

Lilomina is jelenleg csak erre a mozdulatlan, meghitt hangulatra vágyott. Most először érezte fogsága kezdete óta, hogy önszántából tartózkodik a cellában. Odakint csak veszély várna rá.
Ha a seborvos bárkinek elmeséli a legendát az ő véréről, az hatalomvágyból elrabolhatja őt, és az lesz az új király. Ha pedig a trónra áhítozó türelmetlen, talán meg sem várja a következő tornát...

Erről eszébe jutott valami.
– Mi van akkor, ha a jelenlegi uralkodó meghal, mielőtt letelik a három év?
– Soron kívüli tornát hirdetnek meg, amit egy hónap múlva tartanak meg. Annyi idő kell, hogy az egész birodalomban ki lehessen hirdetni, és akár a legtávolabbi falvakból is ideérjen bárki, aki jelentkezni akar. A rövid átmeneti időszakra pedig az elhunyt király felnőtt korú, közeli férfi rokonai között sorsolják ki a kormányzás jogát.
– Miért sorsolják? – csodálkozott a lány.
– Ha kőbe lenne vésve, hogy mondjuk a legidősebb fia vagy a nagybátyja kapja a hatalmat, akkor félő, hogy azok szándékosan az életére törnének. De így kisebb az esély.
– Akár azért az egy hónap kormányzásért is képes lenne valaki ölni? – hűlt el Lilomina.
– Akár egy napért is.
Lilominán ismét reszketés lett úrrá. Zotár erősebben magához szorította.
– Annyira ijesztő ez a világ! – panaszolta a lány. – Főleg, hogy most már nem csak a saját életemet féltem, hanem... a tiédet is. Sőt, jobban belegondolva, érted jobban aggódom, mint magamért!
– Ó, te – hatódott meg Zotár, és hevesen megcsókolta.
Belevesztek a csókba, mintha azzal harcolhatnának a külvilág kegyetlensége ellen.

Majd egy darabig ismét csöndben feküdtek.
Ám a lánynak újabb eshetőség szorította össze a szívét.
– És ha te király leszel, akkor nem leszel még nagyobb bajnak kitéve?
Zotár a fejét rázta.
– Nem jellemző a királygyilkosság, épp a háromévenkénti torna miatt. Mindenki kivárja a sorát, és nem vonja kétségbe a döntést. Idő előtt még csak harci sebesülésben halt meg uralkodó. Atyámat is csak azért féltem, mert Igtor lett az ellensége, aki nem a trón miatt akarná megölni... Hanem hogy a bőrét mentse.

Lilomina némileg megnyugodott.
– Ha az öreget gyorsan el lehetne hallgattatni, akkor nem lenne mitől félnünk, igaz?
– Ilyen szempontból akkor valóban nem kéne aggódnunk. Feltéve, ha senki más nem ismeri a lumaták vérének titkát.
– Igtor vajon honnan tudta? – tűnődött a lány. – Még én se hallottam róla.
– Nocsak, valóban? – ámult a férfi. – Azt hittem, ti tudjátok magatokról.
– Lehet, az idősebb lumaták igen... De nekem nem árultak el semmit sem a földről, sem a földiekről. Folyton le akartak beszélni. Talán ha nem tették volna, én sem jövök ide.
– Ha ez így van, akkor én hálás vagyok nekik – szorította magához Zotár. – A többi fiatal lumata egyébként hogyan gondolkodott?
– Nem tudom, mikor én odakerültem, már mindenki betöltötte legalább a harminc évet – rázta a fejét Lilomina.
– Te voltál az egyetlen gyerek? – döbbent meg a férfi. – Nem volt az unalmas? Volt kivel játszanod?
– Nem panaszkodom. Felváltva játszott velem az összes felnőtt. Labdáztak, tanítottak írni, olvasni, varrni, nemezelni, kecskét fejni...
– Állj, állj, neked ez mind játék volt? Nekem ez inkább iskolába illő dolgoknak hangzik, vagy unalmas házimunkának! A labdázást kivéve. Sosem másztál fára? Vagy nem fogócskáztál?
– Én nem unatkoztam, nekem játék volt az írás, olvasás, varrás.
– Ennek örülök, de szerintem a gyerekkorhoz ezek fontos dolgok lennének – csóválta a fejét Zotár. – Mikor még kicsi voltam, atyám sokat szórakozott, bohóckodott velem is meg öcsémmel is. Lovacskáztatott a hátán, felvett a nyakába, dobált minket a magasba, kergetett minket, azzal ijesztgetve, hogy meg akar enni...
– Micsoda? – hűlt el a lány. – Ez rémisztőnek hangzik!
– Nem volt ez komoly – legyintett a varg. – Gyerekként is tudtuk. Persze azért a hecc kedvéért jajgatva menekültünk előle, meg bebújtunk az ágy alá. Aztán ha elkapott, jól megcsiklandozott. Mennyire visítoztunk! De jó is volt! – vált ábrándossá az arca.

Lilomina visszaemlékezett arra, mikor Zotár kutyakölyköket hozott neki, és ő megfigyelhette a játékos birkózásukat. Látta ő is, hogy határozottan jól szórakoznak. Egy kicsit elszontyolodott. Talán tényleg kimaradt neki valami fontos tapasztalat.
A férfi észrevette rajta ezt a változást. A lány arca amúgy is mindig egy nyitott könyv volt. Ezt is szerette, hogy mindig tudta, hányadán áll vele, sosem alakoskodott.
Ez pillanat alatt minden rossz messzire távolodott tőle, és csak ők ketten léteztek.
Elmosolyodott. Hirtelen mozdulattal derékon ragadta a lumatát, másik kezével pedig csiklandozni kezdte.
Az első meglepett nevetés után Lilomina kiszökött a karjaiból, és messzebbre repült. Onnan nézett rá döbbenten.
– Még mindig elfutsz? – kérdezte csalódottan Zotár. – Hát nem játszol velem? Az csak úgy érdekes, ha adsz esélyt arra, hogy elkapjalak.

A lumata egy pillanatig gondolkodott, majd hamiskásan elmosolyodott, és lejjebb ereszkedett.
– És mi lesz, ha elkapsz?
– Azt majd meglátod – vigyorgott a férfi.

.........................................

Kimerülten pihegtek az ágyon.
Miután hosszan kergetőztek, egymással incselkedve, vérük teljesen felforrt.
Mikor Lilomina végre hagyta magát elkapni, már mindketten annyira tűzbe jöttek, hogy azonnal egymásnak estek.

A lány visszagondolt, mennyire új és érdekes volt ez a fajta játék. El kellett ismernie, hogy minden volt, csak nem rémisztő. A közben érzett izgalom csak kellemesen borzongatta, bizsergette.
Megint félreismertem a földi szokásokat. És épp mikor a legjobban meg voltam rémülve az itteni élettől, Zotár ismét megmutatta, hogy nem minden ijesztő, ami annak látszik – gondolta hálásan. – Még annyi de annyi mindent akarok mellette megtanulni!
– Mire gondolsz? – fordult felé a férfi, mintha megérezte volna, hogy ő is szerepel a gondolatai közt.
– Azt, hogy majd még játsszunk ilyet – mosolygott rá a lány.
– Ezt még kérned sem kell – szorította magához a herceg.

.........................................

Az elkövetkező napokban Lilomina gyakran elgondolkodott azon, hogy mennyire szemrebbenés nélkül kívánja egy másik élőlény halálát.
Bár ez nem volt teljesen pontos megfogalmazás. Nem kívánta kifejezetten, hogy Igtor haljon meg, sem azt, hogy előtte szenvedjen, éljen át fájdalmat. Csak egyszerűen: hogy ne létezzen többé.
Mert amíg létezett, addig az ő törékeny boldogságát fenyegette.

Belátta, milyen igaza volt Zotárnak, mikor azt mondta még a legelső beszélgetésükkor, hogy a lumaták békéje nem is igazi. Soha nem volt próbára téve. Illetve tétje sem volt.
Itt a földön nem engedheti meg magának, hogy mindenkit elfogadjon.
Ez valahol mélyen elszomorította. De túl sokat tapasztalt már ahhoz, hogy visszatérhessen a régi, idealisztikus gondolkodásmódhoz. Meg kellett keményítenie magát. És ez némileg önbizalmat is adott neki.

Miután Igtor és az ismeretlen Tuzor személyén keresztül megtapasztalta, milyen is az igazán gonosz viselkedés, arra is rájött, hogy ezek fényében Zogor nem is annyira szörnyű ember.
Már nem haragudott annyira a királyra. Az, hogy őt foglyul ejtette, közel sem számított a szemében olyan aljas tettnek, mint a második herceg gyilkossági kísérlete.
Az uralkodó egyébként is kezdett egyre barátságosabb lenni az irányába. Mióta Lilomina megmentette Zotárt, azóta valóban tisztelettel bánt vele. És még gyenge oldalát is mutatta előtte.

A lányt néha elöntötte a remény, hogy amennyire képesek változni a viszonyok, az uralkodó talán azt is elfogadná, hogy a fia és ő egy pár.
De nem merte túlzottan elbízni magát. Hát csak arról ábrándozott, mikor végre a fiú lesz a király. Legkésőbb akkor már biztosan minden szempontból együtt lehetnek. De persze csak akkor, ha Igtor nem szól közbe...