Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

78. fejezet (2/2)

Mivel Tatulatil és Kuzmar aznap kora reggel elutaztak, Lilomina több időt töltött Mernakkal, jóval a nyelvóra lejárta után is. Az öregúr előbb harapta volna le a saját nyelvét, mint hogy elküldje a lányt, az pedig nem sietett távozni, hanem egyre több mindent mesélt neki a lumaták életéről, kultúrájáról – a hat lumata faluról, eltérő szokásaikról, legendáikról.
Amikor ezekről beszélhetett, kicsit újra otthon érezte magát, főleg mivel Mernak érdeklődő hallgatóságnak bizonyult.
A lány feltöltődve távozott a könyvtárostól, majd a szobájába érve elkezdte lejegyezni mindazt, ami aznap eszébe jutott. Felmerült benne a szorongás, hogy egyszer majd elfeledkezik a gyökereiről, és meg akarta őrizni ezeket az emlékeket.

Akkor is még ezen a feljegyzésen dolgozott, amikor váratlanul kopogtattak. Csodálkozva ment ajtót nyitni.
A folyosón Berla állt félszegen.
– Nem zavarlak?
Lilomina rámosolygott.
– Gyere be nyugodtan, foglalj helyet. Kérsz valamit inni?

A lumata örült a vendégének. Már korábban elhatározta, hogy nem hárítja el többé idősebb sógornője barátkozási szándékát – ugyanakkor kissé zavarban is volt, amint csevegni kellett. Ezidáig nem látott túl sok közös pontot kettejük között. Pár napja, amikor összetalálkoztak az istállóban, Berla akkor is inkább Tatulatillel beszélgetett, mert Lilominát nem különösebben érdekelték a lovak. Legfeljebb akkor szólt hozzá a témához, ha tolmácsolnia kellett, mert a varg lánynak nem jutott eszébe valami etalóul.
Lilominának most nehezére esett fenntartani a beszélgetést, ami újra és újra elakadt. Úgy látta, Berla is küszködik, ami csak fokozta a lámpalázát.

A varg lány végül felállt a székből, és szórakozottan járkált körbe a szobában, a berendezésre téve udvarias megjegyzéseket. Azonban hirtelen megtorpant, és az asztalon heverő papírokra szegeződött a tekintete.
– Milyen nyelven van ez? – kérdezte csodálkozva.
Lilomina elsápadt, amikor rájött, hogy szabadon hagyta a lumata nyelven írott feljegyzéseit. Próbálta azzal nyugtatni magát, hogy Berla biztosan nem ismer minden írást.

– Az a muhra leckém – füllentette. – Épp azt gyakoroltam.
Berla biccentett, majd újra zavart csönd ereszkedett rájuk.

Lilomina gyomra összeszűkült.
Nem lesz ez így jó – gondolta keserűen. – Ez a barátság is halálra van ítélve, ha elkövetem a régi hibát, és hazugságra alapozom. Úgy látom, Berla valamiért őszintén törődik velem. Talán nem lesz belőle baj, ha...

– Az előbb... nem mondtam igazat – szólalt meg elszántan. – Nem muhrául írtam, hanem olyan nyelven, amit szinte senki nem ismer.

Berla kérdőn ráncolta a szemöldökét.
– Akkor ez valami titkosírás? Csak nem arról van szó, hogy bizalmas dolgokat szivárogtatsz ki? – fonta karba a kezét gyanakvón.

Lilominának izzadni kezdett a tenyere.
Én ostoba! – szidta magát. – A végén még elveszítem a jóindulatát. Lehet, jobb lett volna hallgatnom. Mindenesetre most már nincs visszaút, tényleg el kell mondanom.

– Nem szivárogtatok senkinek, ezeket csupán magamnak jegyeztem le. És nem tolvajnyelven, hanem az anyanyelvemen. Arról van szó, hogy... nem vagyok kogur. Egy nagyon kicsi, elzárt közösségből származom – tárta szét a kezét, és szorongva vizsgálta a varg lány arcát.

Az továbbra is bizalmatlanul méregette.
– De ez miért olyasmi, amit ennyire titkolnod kéne? Netán valami gonosz praktikákat űz a közösséged? Azt ne mondd, hogy még a bátyám elől is elhallgatod! – sötétedett el a tekintete, és keze önkéntelenül is az övén hordott tőr felé lendült.

Lilomina úgy érezte, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Itt már többről volt szó, mint egyszerű barátkozásról. Tudta, hogy nagyon jól meg kell válogatnia a szavait, ha nem akar komoly bajt vonni a fejére.

– Zotár tud mindenről, ami velem kapcsolatos – jelentette ki, és igyekezett elnyomni a remegést a hangjában. – Sőt, édesanyátok is tudja, meg az öreg könyvtáros is.
Berla meghökkenve bámult rá. A meglepetés kizökkentette a gyanakvásból, keze lehanyatlott.
– Mégis mi az, amiről tudnak?
– Nem csak kogur nem vagyok... hanem ember sem. – Lilomina egy pillanatig tétovázott, majd behunyta a szemét. Lába elhagyta a talajt. Néhány ujjnyira fellebegett, hogy nyomatékot adjon a szavainak.

A mutatvány megtette a hatását, Berla megnémulva meredt a lumatára.
Lilomina közelebb lebegett hozzá.
– Nem azért titkoltam a kilétem, mert ártani akarnék nektek. Épp ellenkezőleg... Ha az emberek megtudják a származásomat, ők árthatnak nekem. Ha nem hiszed, kérdezd meg Zotárt vagy édesanyádat, ők megerősíthetik mindezt. Veszélyes itt élnem, ezért nagyon kérlek, rajtuk kívül nem beszélj erről senki másnak.

Berla főbe kólintottan ereszkedett egy székbe, és megcsóválta a fejét.
– Ha akarnám, se tudnám elbeszélni, mert még mindig nem tudom, mi vagy.
– Az ég egy lánya, másnéven lumata. Tudunk repülni, a fellegek fölött lakunk, magas hegyek ormán, és általában nem merészkedünk az emberek közé.
– És miért mondod el nekem mindezt? – nézett rá értetlenül a varg lány.

Lilomina újra leereszkedett a földre, és zavartan fordult el.
– Mert elegem van abból, hogy szinte senki előtt nem lehetek önmagam. Úgy éreztem, te nyitott vagy arra, hogy igazán megismerj, és azt hiszem, bízhatok benned. De bocsáss meg, ha esetleg túl nagy terhet tettem rád ezzel. Nem várom, hogy ezek után is barátkozz velem. Csupán annyit kérek, ne áruld el másnak a kilétemet.

Berla nem felelt egyből. Töprengőn fűzte össze az ujjait.
– Ezek szerint még a húgomnak sem árultad el?
Lilomina megrázta a fejét.
– Zotár azt mondta, Erna nem tud titkot tartani. Ellenben rólad nem mondott ilyet.
Berla egy időre ismét hallgatásba merült. A lumata idegesen tördelte a kezét, miközben a vendégét figyelte.

– Ami azt illeti – szólalt meg halkan Berla –, azt teljesen átérzem, milyen, amikor nem lehetsz önmagad mások előtt. Nekem is időnként elegem van ebből. – Végre feltekintett a lumatára. – Ne aggódj, nem fogom kiteregetni a titkodat. Nagyon is értékelem a bizalmadat. És... ha szeretnél többet mesélni a származásodról, szívesen meghallgatlak.

Lilominát hatalmas megkönnyebbülés járta át. Félszegen mosolygott a sógornőjére.
– Szerintem neked sok szempontból tetszene a közösség, ahonnan jöttem. Mind nők vagyunk, emiatt nem gondolkozunk igazán nemekben, hanem inkább abban, hogy ki mihez ért. És általában nem házasodunk, nem alapítunk családot.

Berlának elkerekedett a szeme.
– Férfiak egyáltalán nincsenek köztetek? De akkor hogyan nemzetek utódot? – Amint kimondta, zavartan kapott a szájához.
Lilomina elnézően mosolygott.
– Nem gond, szívesen mesélek erről is.
– Akkor is bocsáss meg, nem kellene vájkálnom ilyesmiben. Elvégre azt is gyűlölöm, ha azt pedzegetik, hogy én mikor fogok szülni – fonta karba a kezét rosszkedvűen. – Viszont remek közösségnek hangzik, ahonnan jöttél, jó tudni, hogy ilyen is létezik – csillant fel a szeme. –Nem is értem, te miért hagytad ott őket. Vagy ennyire vágytál férjhez menni?
A lumata felnevetett.
– Meg sem fordult a fejemben. Csupán érdekelt a lenti világ. És valószínűleg nem maradtam volna itt, ha... ha az apád nem ejt foglyul – komorult el.

Berla meghökkenten meredt rá.
– Sajnálom, már megint olyan irányba vittem a beszélgetést, ami...
– Nem haragszom – szakította félbe a lumata. – Elvégre én akartam megnyílni előtted. Ha érdekel, elmesélem bővebben a történetemet.
A varg lány megilletődötten bólintott.

.........................................

Tatulatil és Kuzmar egész úton alig szóltak egymáshoz, csupán a szekér zörgése és a lovak patáinak zaja törte meg a félszeg csöndet. Az erdő kihalt volt, élettelenül fehérlett a táj.
Mindez nem zavarta Tatulatilt. Lelkének még jól is esett végre az ingerszegény környezet, kiüresedve bámulta a lekopaszodott ágakat, csupasz sziklákat, hóval borított aljnövényzetet.
Viszont nehezen tudta elengedni magát. Bár az erdő látványa valóban javított kissé a kedélyén, hangulatát megülte a rájuk váró beszélgetés. Egyfolytában azt latolgatta, vajon végleg megromlik-e a kapcsolatuk, ha szóba hozza a jövőjüket.
Próbálta azzal nyugtatni magát, hogy Kuzmar eddig mindenben elfogadó volt, azon is túltette magát, hogy egyelőre nem akart vele egy szobába összeköltözni. Ugyanakkor belé vágott a kétely, hogy az emberek szemében a házasság mégis egy hatalmas dolog, sokkal nagyobb, mint az, hogy bizonytalan ideig saját szobát akar.

Kuzmarnak nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő lélekben távol van, azonban mindezt a környezetváltozás miatti sokknak tulajdonította. Elvégre most már Tatulatil is száműzött lett, ahogy Lilomina, és idegen helyen kellett új életet kezdenie. Kuzmar mélyen együttérzett vele, és megfogadta, hogy végtelenül türelmes és gondoskodó lesz a lumatával.

Mikor megérkeztek, a férfi készségesen ajánlkozott.
– Majd én lepakolok mindent a szekérről, te menj csak be a kunyhóba, és pihenj.

Tatulatil szinte alvajáróként követte a tanácsát. Szórakozottan nézett szét a házikóban, de nem igazán látta, amire a pillantása esett. Egyébként sem volt az épületben semmi különös, egyszerű, apró rönkház volt, kőből rakott kandallóval és kéménnyel, amiben csupán egy közepes ágy, egy nagy láda, egy asztal és két, ülésre alkalmas rönkdarab kapott helyet, meg a falon kampók, polcok, amiken tárolhatták a holmijaikat. A tető is fából készült, itt-ott már korhadt, a lyukakat felhalmozott fenyőágakkal próbálták betömni.

A nőt egyáltalán nem zavarta a szegényes szállás, épp ellenkezőleg. Ahogy számított rá, sokkal otthonosabbnak érezte, mint a várkastélyban levő lakosztályát. Amint lassan beszivárgott a tudatába a hely hangulata, egy kissé könnyebbedett a lelke. A szűk térben, a falak közelségétől valahogy jobban védve érezte magát, mint nyúl a vackában.

– Ennél valamit? – rezzentette fel Kuzmar hangja.

Mint aki álomból ocsúdik, úgy nézett a férfira. Most tudatosult benne, hogy megéhezett.
Jobb, ha teli gyomorral beszélek vele – döntötte el. – Úgy remélhetőleg mindkettőnknek jobb hangulata lesz. Meg ha rosszul sülne el... akkor ki tudja, mikor lesz újra étvágyam – szorult el a torka.