Az ég lányának titkai (18+) [Befejezett]

48. fejezet (1/2)

– Akkor ma végre pihenhetsz, ugye? – kérdezte Lilomina Zotárt, mikor másnap reggel felébredtek. – Van valami terved mára? – Bízott benne, hogy végre kicsit kettesben lehetnek, arra az utóbbi időben alig volt alkalom.
– Ami azt illeti, igen – nézett maga elé elgondolkodva a férfi. – És szükségem van rád ehhez a tervemhez.

Lilomina bizonytalanul nézett rá.
– Bár elsőre jól hangzik, valamiért mégis rossz érzésem van. Miről van szó?
– Arra gondoltam, hogy már két hónap eltelt a mérgezés óta. Azóta lelkiismeretesen kerülök minden olyan ételt-italt, ami veszélyes lehet. De az jutott eszembe, mi van, ha már elég idő eltelt ahhoz, hogy újra próbálkozzak?
– Ó, értem – kedvetlenedett el a lány. – És mivel tartasz a mérgezéstől, szükséged van a véremre...
– Ne érezd magad emiatt úgy kihasználva, mint amikor fogságban voltál – sietett megnyugtatni a férje. – Tudod, hogy nem a véred miatt vagyok veled.
– Ezt jól tudom – bólogatott Lilomina, az arca mégis rosszkedvű maradt.

– Akkor mégis mi a baj? Miért zavar ez?
– Nem a véremről van szó. Csak annyira örültem, hogy végre nem egyedül követtem ezt az étrendet. Azon kívül, ha jól sejtem, időnként majd elmennél italozni másokkal, igaz?
– Ha újra megtehetem, igen.
– De olyankor nem alhatnál majd mellettem, mert ha belőled is az a szag árad, nekem az ártalmas, ha egész éjjel azt lélegzem be.
– Hát legfeljebb majd alszom máshol. Néha csak belefér, nem? Olyankor úgyis olyan későn jönnék haza, hogy még jobb is, ha nem verlek fel.
– Értem, de épp ez az, amiért szomorú vagyok. Nem jó úgy aludnom, ha nem vagy mellettem.
– Ó, te – mosolyodott el a férfi, és megsimította az arcát. – Én sem szívesen alszom tőled távol. De nem tervezek minden második nap dorbézolni. Ennyi igazán beleférhet.

Lilomina neheztelve hajtotta le a fejét.
Nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy nagy baja lenne, de részben nem akart kockáztatni – másfelől meg öntudatlanul is így próbált nyomást gyakorolni a férjére.

Tudta, hogy önzőn viselkedik, de akkor sem tudott másként érezni, mintsem kissé félredobva. Már így is azt érezte, hogy kezdenek eltávolodni, és tartott tőle, hogy ez csak még jobban ráerősítene erre a folyamatra.
Zotárral ellentétben Lilominának nem volt a földi világ az igazi otthona, neki jobban szüksége volt a férje társaságára ahhoz, hogy jól érezze magát lent, mint annak az övére. A férfi volt a fő kapocs, amely idekötötte a lumatát. És ahogy ezt meggyengülni látszott, a lenti létét is bizonytalanabbnak érezte.

Zotár a tenyerébe fogta a lány állát, és maga felé húzta.
– Kérlek, érts meg. Ahogy neked a fogságod alatt hiányzott a repülés, nekem ugyanúgy hiányzik a mérgezés előtti életem, hogy szabadon ehessek-ihassak. Ha visszatérhetnék ehhez... El sem tudom mondani, mit jelentene.

A lumata megadóan bólintott. Szívtelennek érezte volna magát, ha ezek után nem segített volna.
– Legyen hát. Hozass valami italt. És ha bármikor érzed a mérgezés jeleit, természetesen meggyógyítalak.
– Tudtam, hogy számíthatok rád. – Zotár megcsókolta a lány homlokát. – Remélem, hogy én is visszakapom a szabadságomat.

.........................................

A király az asztalon álló kupa borra meredt. Tétovázott, hogy belekortyoljon.
– Mégsem próbálod ki? – kérdezte Lilomina. – Ha ennyire félsz, akkor inkább ne erőltesd.
– Menni fog. Csak kell egy kis idő.
Újabb hosszú percekig bámult az italra.
– Azt hiszem, nem egybe húzom le, csak megkóstolom.

Ajkához emelte a bort, és először csak a nyelve hegyét dugta bele.
– Érzel valamit? – faggatta a lány izgatottan.
– Eddig semmit. – A férfi aprót hörpintett, és meglötyögtette a szájában a folyadékot. Majd nagy elhatározással lenyelte.

Lélegzet-visszafojtva figyelte a teste minden rezdülését, vajon érzi-e az ismerős izomfájdalmat, mely apránként szétárad minden porcikájában.
Ám ahogy teltek a másodpercek, és semmi nem történt, úgy kezdte egyre jobban átjárni a megkönnyebbülés és ujjongás.

Bátrabban kortyolt bele másodjára. Most már merte élvezni az ízeket is. Jólesően fedezte fel újra a bor zamatát. Végül elkezdte érezni az ital hatását – ám ez az a kellemes, bódító bizsergés volt, ami mindig is együtt járt vele.

– Jól látom, hogy minden rendben? – szólította meg Lilomina.
– Azt hiszem, igen – biccentett a férje. – Régen ilyenkor már egyértelműen éreztem, hogy baj van. De azért még nem szeretném elkiabálni. Ezt a kupicát megiszogatom, és majd akkor mondok ítéletet.

Zotár hátradőlt a székben, és behunyta a szemét. Rég volt ennyire elégedett az életével.
Nem csak a bor ellazító mámora járta át, hanem a felszabadult öröm is. Szinte lebegett, olyan könnyűnek érezte magát – arra az alkalomra emlékeztette, amikor egykor a lumata véréből ivott. Ám most ez nem csak különféle italok játéka volt. Valóban minden oka megvolt a boldogságra. És tudta, hogy ezt leginkább egyvalakinek köszönheti.

Lilomina – most, hogy már nem kellett készenlétben állnia – megnyugodva merült bele egy kogur verseskötetbe.
Észre sem vette, mikor a férfi odament hozzá. Egyszer csak arra kapta fel a fejét, hogy Zotár már ott áll mellette.

– Kértelek, hogy amíg iszol, maradj távolabb – nézett rá a lány szemrehányóan. – Tudod, hogy ártalmas lehet nekem, ha rám lélegzed.
– Talán már neked sem árt az ital – ült le mellé a férfi az ágyra, ügyet sem vetve a figyelmeztetésre. Lilomina látta, hogy valami szokatlan csillogás van a tekintetében.
– Nekem nem ugyanaz a helyzetem, mint neked. Én lumata vagyok, máshogy működik a testem – magyarázta, és próbált elhúzódni, ám a férje utánanyúlt, és megfogta a csuklóját.
– Pedig sok mindenben ugyanúgy működik a tested, mint a mi asszonyainknak. – Hangját elmélyítette a vágy.

A lány próbálta kiszabadítani a kezét, ám a férfi marka erősen kulcsolódott rá, majd elkezdte magához húzni.
– Ne haragudj, hogy annyira elhanyagoltalak az elmúlt időben, de ígérem, bepótolom – duruzsolta Zotár. – Hadd ünnepeljem meg veled, hogy ennyire nagyszerű az életem! Főleg mivel nagyrészt neked köszönhetem, hogy ilyen.

Lilomina elpirult a bóktól. Viaskodott az érzéseivel. Ha nem lett volna ittas a férfi, neki sem lett volna ellenére a közeledése, a lelke már nagyon is éhezte Zotárt. Ám tartott az alkohol veszélyétől.
– Ne aggódj, nem foglak megcsókolni – mondta a király, aki sejtette, mire gondol.
– Akkor talán nem lesz baj – jegyezte meg a lány tétován. – De kicsit azért sajnálom, ha nem...
– Cserébe mindenhol máshol megcsókollak – villantott rá a férje egy sokat ígérő mosolyt.

Lilominát kellemesen borzongás járta át.
Ha Zotár ilyen becsípve, akkor annyira nem is bánom, ha néha iszik!

.........................................

A nap további részét kettesben, nyugalomban tervezték eltölteni, a lumata nagy örömére.
Éppen végeztek az ebéddel, amikor kopogtattak.

– Mi az ördögöt akarnak? – állt fel Zotár bosszúsan az asztaltól. Kicsit még mindig dolgozott benne a bor, így a szokásosnál is rosszabbul tűrte, hogy megzavarják a szabadnapján.
Résnyire nyitotta az ajtót.
– Nem kell még elvinni a tálcákat, mondtam, hogy ráér – szólt ki zsörtölődve.
– Bocsásson meg, felség – szabadkozott az egyik testőr. – Tudjuk, hogy pihenni szeretne, de a segédje ragaszkodott ahhoz, hogy közöljük: beszélni szeretne önnel munkaügyben. Azt mondja, csak pár perc.

A király egyből megenyhült.
– Kuzmar az? Milyen szorgalmas, még ilyenkor is dolgozni akar! Nem bánom, engedjék be.
– Hálás köszönetem, felség – jelent meg hajlongva a férfi. Amint bent volt, tekintetével egyből megkereste Lilominát, és leplezetlenül szemügyre vette.

A lány kelletlenül bámult a látogatójukra, neheztelt rá, amiért megzavarta a békés idillt. Azon kívül kényelmetlenül érezte magát ettől a nézéstől. Nem tudta pontosan megfogalmazni, mi volt a férfi szemében, de zavarba jött tőle, mint akinek a veséjébe látnak.
Cserébe ő is alaposan megbámulta Kuzmart. A férfinak félhosszú haja volt, ahogy Zotárnak is, ám a királlyal ellentétben a segéd haja selymesebbnek, vékonyabb szálúnak tűnt. Termetre is inasabb volt, nem az a határozottan izmos alkat. Ő sem növesztett szakállat, ám sápadt bőrén nem ütött át az erős borosta árnyéka, mint Zotárnak gyakorta.
Kuzmart akár még jóképűnek is lehetett volna mondani földi mérce szerint, ám a lányban visszatetszést keltett az, hogy a férfi vonásaira mintha rádermedt volna a kelletlenség. Azon kívül a tekintete is szigorúan szúrt.

– Hadd mutassam be a feleségemet, Lilominát – lépett közéjük Zotár. – Ő pedig Kuzmar, a jobbkezem, akiről már meséltem.
– Nagyon örvendek, hogy végre megismerhetem – hajolt meg a segéd a lumata felé. – Nagyon felkeltette a kíváncsiságomat, amikor meghallottam, hogy királyunk más nemzetből választott magának párt. Ebben is újító, mint annyi minden másban. Ha majd egyszer lesz alkalma, meséljen, hogyan érzi itt magát köztünk.

Lilominát nem hatotta meg a mézes-mázos hang, hamisnak érezte, ahogy Kuzmar mosolyát is. Tartózkodóan biccentett, és kipréselt magából némi udvarias választ.

– Én is örvendek. Köszönöm, hogy annyit segít a férjemnek.
– Részemről az öröm, hogy részese lehetek ennek a feladatnak – áradozott tovább a segéd.
– Nos, Kuzmar, miért kerestél fel még a szabadnapodon is? – szólt közbe Zotár.
– Bocsásson meg, csak szeretnék még összeállítani néhány anyagot a holnapi találkozóra, de hiányzik hozzá pár feljegyzés. Azt hiszem, a királyi fogadóteremben maradt, így szeretném elkérni hozzá a kulcsot.
– Csak ennyi a gond? Hogyne, adom, egy pillanat. – Zotár előkereste egy fiókból. – Nem kell ma visszaadnod, ráér holnap. És köszönöm, hogy még most is ennyire lelkiismeretesen dolgozol – veregette hátba barátságosan a segédjét. – Még egy dolog: úgy tűnik, menni fog a közös italozás – nézett rá jelentőségteljesen.
– Azt mondja... kipróbálta? – kapta fel a fejét Kuzmar izgatottan.
– Igen. És igazad van, most már jól vagyok.
– Nagyszerű hír! Akkor addig is... a legközelebbi viszontlátásra – hajolt meg Kuzmar mindkettőjük felé.

Mikor becsukódott az ajtó, Zotár mosolyogva fordult a lányhoz.
– Kedvelem ezt a fickót. Olyan lelkiismeretes.
– Szóval ő volt az, aki javasolta neked, hogy újra igyál? – kérdezte Lilomina vádlóan.
– Miért vagy ilyen mérges? Még mindig a bögyödben van ez a dolog? Azt hittem, megbeszéltük, mit jelent nekem ez az egész.
– Nem, csak... Nem volt nekem rokonszenves ez az ember. Úgy érzem, nyájas próbál lenni, de igazából barátságtalan. És az is, hogy csak így bejön a szobánkba...
– Higgy nekem, több napot együtt töltöttem vele reggeltől estig, csak jobban kiismertem, mint te egyetlen perc alatt. Az meg miért baj, hogy itt keresett fel erre a rövid időre? Szerintem neked csak az a bajod, hogy még mindig orrolsz azért, mert néha el fogok menni mulatozni, és most kapóra jött neked, hogy őt kiálthatod ki bűnbaknak.

– Nem hiszem, hogy ezért van – tiltakozott Lilomina.
– Én viszont nagyon is azt hiszem – mosolyodott el Zotár. – Te féltékeny vagy. De nem haragszom, hisz ez azt jelenti, hogy fontos vagyok neked – lépett hozzá közelebb, és a tenyerébe fogta a lány arcát. – Nem volt még elég a mai engesztelés?
– Mit mondjak, egy kicsit még mindig űr van bennem. Olyan keveset voltál velem mostanában – sütötte le a szemét a lumata.
– Hát akkor ezt valóban orvosolnunk kell – dünnyögte Zotár megjátszott aggodalommal. – Tudom is, mivel tölthetném ki azt az űrt – húzta magához közelebb a lány csípőjét.