darabokban - in pieces

75. rész

Felkaptam a cuccaimat, és pár perc alatt összeszedtem magam. Túlságosan hasonlítottunk apával ahhoz, hogy ne tudjam, mit miért csinál. Azonban nekem is szükségem volt most pár perc magányra ahhoz, hogy feldolgozzam, mi történik és hogy rájöjjek, mit kéne tennem.

Mivel azonban nem volt kész válaszom vagy tervem, úgy döntöttem, adok egy esélyt az apával való beszélgetésnek. Eddig is meglepően jól bírta a strapát, megnézem, meddig feszíthetem a húrt – nevettem fel magamban a konyha felé sétálva.

A forrócsokimat szürcsölgetve helyeztem kényelembe magam a kanapén apa mellett. Háttérzajként bekapcsoltuk a tévét, ahol valami állatokról szóló dokumentumfilm ment. Sosem szerettem a néma csöndet.

- Hol... Hol kezdődött ez az egész? – köszörülte meg apa a torkát. A poharát letette a dohányzóasztalra, ami a kanapé előtt állt. A korábban általa lapozgatott fényképalbum is az üvegasztalon hevert, bár most becsukva figyelte a szoba történéseit.

- Mikor anya meghalt – tippeltem. Nem tudtam, hogy honnan kezdődött az egész. Mikortól váltott át a baráti társaságunk valaki mássá? Mikor kezdtünk mindannyian munkaként tekinteni a bizniszre és mikor szálltunk be? Hogyan történt ez az egész? Hiszen meg sem kérdezett minket senki arról, hogy be akarunk-e szállni.

Mintha magától értetődő lett volna, egyik napról a másikra már nyakig a szarban ültünk. Azt hittem, ebből sosem lesz kiút, most pedig elképesztő hálás voltam azért, hogy ott tartottam, ahol. Az utóbbi fél év volt életem leghúzósabb időszaka, és félelmetes volt ebbe belegondolni.

- Hol... Kikkel? Hogyan? – értetlenkedett apa.

- Daniék bandájával. Tudod, hogy nagyon sokáig lógtunk Kariéknál kiskorunkban – emlékeztettem. – Kari bátyja Dani legjobb haverja volt, ők is sok időt töltöttek ott. Az egyik haverjuk az egyik nap előállt a dologgal, és... Tudom, hogy ez így elég hülyén hangzik, de egyik napról a másikra azon kaptuk magunkat, hogy mind benne vagyunk a dologban – nyeltem egy nagyot.

- Tudom. Tudom, hogy ez milyen – rázta meg a fejét apa. – Sokszor elfelejtem, hogy milyen volt tininek lenni és hogy milyen nehéz volt akkoriban döntéseket hozni. Egyik nap szórakozásból rábólintasz valamire, ami szuper ötletnek tűnik, öt év múlva pedig rájössz, hogy elszúrtad az egész életedet anélkül, hogy sejtettél volna bármit is akkor erről – merengett. Ez a mondat sokkal nagyobbat ütött, mint bármi, amit korábban mondott. Hiszen honnan tudhattuk volna, hogy mit csinálunk? Szerintem még ma sem tudom megkülönböztetni a jó döntéseket a rosszaktól – főleg nem hosszú távon gondolkozva.

- És hát elég bonyolulttá vált az egész helyzet pár hónap alatt. Sokkal komolyabb helyzetekbe keveredtünk, mint azt sejtettük volna. Van egy srác, aki a „főnökünk" volt, és ő irányított mindent. Nyilván ő nagyban játszott és nem érdekelte, hogy mi mit szerencsétlenkedünk össze – ráztam meg a fejemet. Mind csak eszközök voltunk, pontosabban – Iván szavaival élve – Marionettbábuk az ő játékaiban. Mindegy volt neki, hogy ki csinálja meg a dolgokat, csak annyi számított, hogy minden le legyen tudva valahogy.

- Sejtem – sóhajtott fel apa. – Lehet, hogy erről nem akarok többet hallani egyelőre – hunyta le a szemeit. Dühösnek tűnt, ami elég ritka volt nála.

- Ne haragudj – szabadkoztam. Ki tudja, mivel húztam már fel megint.

- Dehogy haragszom! Rád semmiképp. Arra a pár seggfejre esetleg, akik belerángattak ebbe az egészbe, de leginkább magamra, amiért semmit nem vettem észre – csattant fel. – Vagyis amiért úgy csináltam, mintha semmit nem láttam volna – vallotta be pár perc csend után. – Nyilvánvaló volt, hogy valami rosszban sántikálsz, de egyszerűbb volt csak lehunyni a szemem és úgy csinálni, mintha semmi nem történne. Úgy sajnálom, kicsim.

Apa szavai egy éles késként hatoltak belém. Most már én is mérges voltam, sőt, szinte őrjöngtem. Ott volt valaki, aki minden apró jelet észrevett, és mégsem tett meg semmit azért, hogy leállítsa ezt, hogy kirángasson a szarból.

De...

Mi lett volna velem a srácok nélkül? Hogy tanulom meg megállni a helyem ebben az ocsmány világban? Hol kötöttem volna ki egy szerető közösség nélkül? Barátok nélkül? Remény nélkül, hogy bármi történjen is, ők mindig ott lesznek nekem? Bár ennek a fele sem volt igaz, akkor teljes mértékben hittem benne, és ez vezetett át minden egyes szürke hétköznapon, amikor még azért is harcolnom kellett, hogy levegőt kapjak.

- Én is sajnálom – mondtam őszintén apának. – De ezzel most már nem tudunk mit csinálni – legyintettem, miközben tisztában voltam azzal, hogy ez a kis félmondat sokáig fog még bennem dolgozni. Egészen pontosan addig, amíg tényleg el nem tudom fogadni, ami történt a múltban velem.

- Igazad van. Próbáljunk meg a jelenre és a jövőre koncentrálni. Rengeteg időnk van a múlton merengeni. De elég kevés arra, hogy helyrehozzuk a mostani helyzetünket, mielőtt kicsúszna a kezünkből az idő – említette meg. – Pár nap és újra visszamész a suliba, addigra ki kell találnunk valamit.

Ezzel pedig egy olyan útra léptünk szilveszter éjjelén, hajnali negyed háromkor, amire egyikünk sem számított aznap reggel. Apa és én hosszas egyezkedés és tanakodás után egyeztünk meg a következő teendőinkben. Tudtuk, hogy nem három másodperc lesz helyrehozni kettőnk viszonyát, és abban sem voltunk biztosak, hogy ez csak kettőnknek sikerülni fog-e.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne csak úgy lógva hagyni az egészet – rázta meg a fejét makacsul apa. Saját magamat láttam benne, már tíz perce vitatkoztunk ugyanazon a gondolaton. – Szükségünk van valakire, aki kívülálló, de közben mégis ismeri a történetet – merengett apa.

- Szerintem meg tudjuk oldani ketten is. Nézd meg, mennyit haladtunk már ma – vágtam rá egyből. Azért ilyen magas szintekre ne ugorjunk, hogy egyből külső segítséget vonunk be.

- Hát pedig én vagyok az apád, úgyhogy segítséget fogunk kérni. Méghozzá nem is mástól, mint a nagyanyádtól – bólogatott eltökélten apa. – Fel is hívom őt holnap reggel... Azaz ma reggel, amint aludtunk egy kicsit. Szeretném, hogy ideköltözzön hozzánk pár hétre, hátha úgy egyszerűbb lesz – magyarázott a haját igazgatva.

- Nekem nincs szükségem mamára ahhoz, hogy kitaláljam, mi a helyzet – feleseltem.

- De nekem igen! – csattant fel apa. – Nekem szükségem van rá – ismételte remegő hangon. A semmiből könnyek gyűltek a szemébe, amiket hiába próbált, nem tudott eltűntetni előlem.

- Jólvan, jólvan – tettem fel azonnal a kezeim magam elé. Nem is sejtettem, hogy ez inkább róla szól, mint rólam. Mekkora bunkó vagyok, még a saját apám is sírva fakad miattam... – Jöhet, ha ennyire szeretnéd.

- Köszönöm – biccentett és gyorsan elfordult, hogy megtörölje a szemeit. – Én nem vagyok olyan erős, mint te. Anyádat is ugyanolyan kemény fából faragták, mint téged, és ennek nagyon örülök, de nálam máshogy működnek a dolgok – rázta meg a fejét. Kipirosodott szemekkel nézett az enyémekbe. Annyira hirtelen ért, hogy felvállalta, hogy ő is egy normális ember, emberi érzelmekkel, hogy még csak válaszolni sem tudtam.

A beszélgetésünk hamarosan véget ért, és azzal a kimondatlan ígérettel búcsúztunk egymástól, hogy a holnapi nap egészen más lesz, mint az eddigiek voltak. Vagy ha nem is a holnap, a következő hetek és hónapok mindenképp valami változást tartogatnak számunkra.