37. rész

667 44 0
                                    

- Rebeka, segítesz nekem visszavinni a papírjaimat a tanáriba? – kérdezte Gábor, mikor kicsengettek és véget ért az óra. Legszívesebben nemet mondtam volna, de kelletlenül felálltam, és a kezembe fogtam azt a halom papírt, amit a tanár mindenhová magával cipelt. Legalább már oda eljutott, hogy pár mappát is beszerezzen, és azokban tárolja őket, ne pedig csak a kezében fogja és folyton elszórja őket.

Néma csendben sétáltunk a tanáriig egymás mellett, azonban mikor odaértünk, az ofő megtorpant mellettem.

- Tudom, hogy nehéz időszakon mehetsz most keresztül, mert egy ilyen nagy váltás következett be nemrég az életedben, hogy ebbe a suliba jöttél tanulni, de örülnék, ha lassan hozzászoknál a helyzethez, és megpróbálnál alkalmazkodni a többiekhez. Akármennyire nem tűnik annak, ez egy komoly középiskola, ahol ha nem lennék ilyen elnéző, már rég büntetésben ülnél a viselkedésed és a kirohanásaid miatt. Megértem, hogy nem egyszerű, de örülnék, ha megszűnnének ezek a dührohamok, tudod, mindenkinek fel kell nőnie egyszer és olyankor megtanuljuk, hogy hogyan kell kontrollálni magunkat és az érzelmeinket, mert vannak olyan helyzetek, amikor muszáj ezt megtennünk – sóhajtott fel, és gyorsan megigazította a nyakkendőjét a tanári ajtaja mellett ácsorogva. – Beleolvastam a papírjaidba, és láttam, hogy a dühkezelési problémáid miatt vagy itt, így azt a célt tűztem ki magunk elé... – kezdett egy monológba a tanár, amit dühösen szakítottam félbe.

- Ez nagyon kedves öntől, de nincs szükségem semmilyen célkitűzésre és tervekre, tökéletesen el tudok bánni az érzelmeimmel egyedül is. Ha akartam volna, ma sem csinálok nagy ügyet Norbi hülyeségeiből, csak véletlenül alakult úgy, hogy így reagáltam – hátráltam előle egy lépést. El nem tudta képzelni, mennyire feldühített ezzel a „fel kell nőni" dumával. Fogadni mernék, hogy a felét nem látta annak, amin én eddig keresztülmentem, és nem hadoválna itt mindenféle baromságot, ha tudná, hogy mennyi minden van mögöttem, ami miatt néha képtelen vagyok megbirkózni azzal a rengeteg érzelemmel, ami bennem van, valahol jó mélyen eltemetve.

- Persze, persze – biccentett, amiből rögtön láttam, hogy egy szavamat sem hiszi el. – De én azért szeretném elmondani neked, mit találtam ki – ragaszkodott ahhoz, hogy hallgassam meg, de semmi kedvem nem volt hozzá. Ha egy kicsit bátrabb, vagy épp mérgesebb lettem volna simán ledobom a lába elé a földre az idióta mappáit, de azért féltem tőle annyira, hogy ezt ne merjem meglépni, pedig az előző sulimban simán megcsináltam volna több tanárral is. Sőt, volt, akivel meg is csináltam, csak nem holmi papírokkal, hanem az ellenőrzőmmel, mikor egy osztályfőnöki figyelmeztetést kaptam – volna, így végül igazgatói lett belőle, de nem nagyon bántam meg azóta sem.

- El fogok késni az órámról – mondtam, mivel a jelző csengetés törte meg köztünk a pillanatnyi csendet.

- Akkor majd később megbeszéljük. Megkereslek majd – vette át a mappákat tőlem ezzel az ígérettel. Király, még egy ember, aki elől bujkálnom kell. Hát ez rohadt jó. Ahogy belépett a tanáriba, a koli felé kezdtem sétálni. Én vissza nem megyek a terembe, az is biztos.

Alighogy a lépcsőfordulóhoz értem, ami a koli felé vezetett volna, Norbi lépett elém, aki az egyik ajtó mellett támaszkodott és akit eddig észre sem vettem.

- Kérlek, ne szaladj el előlem – állta el az utat előttem, de nem kezdett el rángatni meg lökdösni, mint ahogy azt eddig csinálta hasonló helyzetekben. Rögtön feltűnt, hogy furán viselkedik, mint aki fél tőlem, talán rádöbbent végre, hogy mennyire komolyak az érzelmeim akkor is, ha éppen csak pár percig tartanak.

- Mit szeretnél? – kérdeztem a mellkasomon keresztbe tett kézzel, és a magyarázatát vártam. Teljesen idiótán viselkedett egy ideje, és fogalmam sem volt, mitől zavarodott meg.

- Beszélgetni veled egy kicsit. Nem akarok lógni óráról, mert most nagyon le vagyok maradva ezzel a rohadt biosz anyaggal, de azt sem akartam, hogy meglépj szó nélkül és három napig ne is lássalak – magyarázta, pedig azt hittem, soha az életben nem fogok ilyet hallani a szájából. Norbi és az, hogy kihagyjon egy ennyire nyilvánvaló lehetőséget a lógásra annyira ledöbbentett, hogy szó nélkül követtem a termünk felé vezető úton. – Tudod, Heni mesélt nekem a srácról egy csomó mindent, Lilinek mázlija volt, hogy dobta a pasi pár hét után... Elég csúnya dolgokat mondott nekem – torpant meg Norbi a terem ajtajában, és felém fordult. Végigmérte az arcomat, amit olyan szinten lealapozóztam, hogy alig lehetett bármit is észrevenni a szemöldökömön lévő seben kívül, majd a nyakamra tévedt a tekintete. Egy lassú mozdulattal felemelte az államat, kényszerítve ezzel, hogy sötétkék szemeibe nézzek.

- Igen? – kérdeztem, mert nehezére esett a folytatást is elmondani.

- Ő volt az exed, akivel most szakítottál nem? A fiú, aki úgy nekedesett a nyugatiban? És azért voltál olyan szar állapotban, mikor bejöttél ide, mert vele balhéztál össze nagyon csúnyán, nem? – tette fel a kérdéseket, amiből egyből sejtettem, hogy közel jár az igazsághoz. Csak bólintottam, mert minden izmom megfeszült, ahogy vártam a következő szavait. – Bántott téged, ugye?

Nyeltem egy nagyot, és rögtön elhúzódtam előle, mert bármit is éreztem, mikor korábban arra gondoltam, hogy el fogom mondani valakinek ezt az egészet és segítséget kérek, annak most nyoma sem volt bennem. Szégyenérzet keveredett bennem egy nagy adag dühvel, amiért Norbi rájött, hogy mit csinált velem ez a srác. Hosszú hónapokon át hagytam Daninak, hogy az orromnál fogva vezessen és megfélemlítsen egy-két ütéssel, és sosem voltam képes kiállni magamért. Hányingerem volt saját magamtól, amiért ilyen gyenge voltam, legszívesebben sosem néztem volna tükörbe újra, de ezt sokkal könnyebb volt elfelejteni, amíg senki nem tudott a múltamról, most viszont itt volt Norbi... Mit kellene tennem?

- Igen – feleltem rekedt hangon. Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és kitörölhetnék mindent a fejéből. Annyira megijedtem ettől az egésztől, pedig annyiszor eljátszottam a gondolattal, hogy apa elé állok és kitálalok neki, de sosem voltam elég bátor ehhez. Most pedig itt van végre valaki, aki összerakta a képet... De aki elkésett. Már vége volt, nem volt többé semmi közöm Danihoz, és a hülye játékaihoz, úgyhogy Norbi szánakozó tekintetére sem volt szükségem, amivel engem méregetett.

- Én úgy sajnálom – mondta gyorsan, de közbevágtam.

- Nem kérek a sajnálatodból.

- Nem azt... Hanem ahogy bántam veled, azt a sok idióta beszólást. Ha tudtam volna, biztos nem mondok ilyeneket neked – pörgette vissza azt a rengeteg piszkálódást, amikkel anélkül bántott meg, hogy erről tudott volna. – Ne haragudj rám, Rebeka – kért, és nagyra nyílt szemekkel bámult rám. – Tudod, mindig elcseszek mindent, és veled is elég hamar majdnem tönkretettem mindent, de szeretném, ha megbocsájtanál nekem, és újra tudnánk kezdeni ezt az egészet, barátokként. Általában túl későn ébredek rá, hogy valamit rosszul csinálok, de remélem, hogy veled még nem késtem el...

- Nem késtél el, Norbi, de remélem legalább most már megtanulod, hogy sosem tudhatod, hogy a hülye beszólogatásoddal nem sértesz-e meg valakit sokkal durvábban, mint tervezed – dörzsöltem a homlokom, mert fogalmam sem volt, ebből mi lesz. Norbi és én, mint barátok?

- Tudom, tudom. És azt is sajnálom, hogy olyan csúnyán bántam veled, hogy én is megütöttelek – erőltette ki magából a szavakat. Tisztán látszott rajta, hogy a bocsánatkérés nem a legegyszerűbb dolog számára, ezért tudtam neki megbocsájtani, legalábbis elfogadni a bocsánatkérését.

- Nincs gáz – legyintettem, és csak gondolatban tettem hozzá, hogy már megszoktam.

- Nem fordul elő többet – biztosított, és kinyitotta előttem a terem ajtaját, mert a folyosó végén feltűnt a tanár, aki a bioszt tartja majd nekünk, és gyorsan beléptünk a terembe mindketten.

darabokban - in piecesWhere stories live. Discover now