darabokban - in pieces

66. rész

Hosszú órák teltek el azzal, hogy az előttem heverő lapokat bámultam. Sosem voltam jó a szavakkal, főleg akkor nem, ha volt időm gondolkozni rajtuk. Így megkönnyítve a saját dolgom, az első pár gondolatom írtam le, majd azokat forgattam a fejemben az este további részében.

Azonban akármennyire erőltettem a gondolkozást és a problémáimra a potenciális megoldások keresését, egyszerűen nem találtam választ a bennem felmerülő kérdésekre. Így történt, hogy amikor már a harmadikat ásítottam egymás után, összehajtottam a lapot, az egyik fiókom mélyére dugtam és lefeküdtem aludni. Betettem egy random számokból álló lejátszási listát, ami az első számot meghallva megtetszett, és csak hagytam, hogy a nyugodt, derűs dallamok álomba ringassanak.

Másnap reggel az osztálytermünk ajtajában állva idegesen megtorpantam. Mit mondjak? Kihez szóljak? Egyáltalán mit csináljak? Mintha eddig nem is lettem volna tudatában a tetteimnek, azok most ezerszeres súllyal nehezedtek rám. Mint amikor kirángatnak valakit a megszokott rutinból, azt sem tudtam, egyáltalán hogy kellene besétálnom a terembe.

Jó, mondjuk először is az ajtón keresztül – feleseltem magammal gondolatban, ami miatt végre elindultam a többiek felé. Nem a legjobb jel, ha magammal viccelődök, ettől még az is jobb, ha bent szerencsétlenkedek valamit.

Az egyetlen dolog, amivel nem számoltam és mégis a legnagyobb hatással volt rám, a srác volt, aki a padunkban ücsörgött. Kócos haja már-már a szemébe hullott, csillogó zöld szemeivel pedig engem pásztázott, miközben felé közeledtem. A szívem egyből a torkomba ugrott.

Tegnap semmit nem beszéltünk meg, úgyhogy fogalmam sincs, mit gondolhat, vagy éppen mit akar tőlem. Márk gyorsan belekortyolt a kávéjába, ahogy leültem mellé, majd vigyorogva pillantott rám.

- Jó reggelt – nevetett fel halkan. – Úgy nézel ki ma reggel, mintha valaki a nyakadba öntötte volna a kávédat ahelyett, hogy megittad volna – somolygott az orra alatt.

- Kábé pont így érzem magam – biccentettem a meglepően pontos leírást meghallva, majd én is elnevettem magam.

- Látod, gondolatolvasó vagyok – felelt, aztán belemerült a töri lecke lemásolásába Eme füzetéből. Én pedig ismét „egyedül" maradtam a teremben.

Lina még nem volt bent, csakúgy mint Norbi és Gergő. Eme ezt kihasználva azonnal felpattant a lány padjára és rugdosni kezdte a miénket, ezzel folyton belerondítva Márk írásába. A hosszú hajú srác hangosan nevetett magán, a rózsaszín rágóját pedig hangosan csattogtatta közben.

- Elég lesz már – szóltam rá, mikor Márk egy hatalmas vonalat húzott a tollal a jegyzete kellős közepébe mert Eme megrúgta a padunkat. – Inkább mesélj, hogy alakul majd a téli szüneted? – pillantottam rá a telefonom kijelzőjéről. Emén a szokásos módon most is vagy hatszáz nyaklánc és karkötő virított, de kifejezetten jókedvűnek és kipihentnek tűnt aznap.

- Semmi izgi, síelni megyünk Svájcba – legyintett, mintha ez valami idegesítő apróság lenne és a cipője orrát kezdte dörzsölgetni, amit sikeresen összekent.

- Síelni? Svájcba? – kérdeztem vissza reflexből, mire többen felkapták a fejüket körülöttünk.

- Ja, ilyen éves hagyomány. Hidd el, közel sem olyan izgi mint ahogy hallatszik. Repülőút, buszozás a hegyekben, odaérünk az apartmanhoz és innentől semmi izgi. Jó persze szépek a hegyek meg rohadt jó sípálya van, de minden évben ugyan azt csinálni egy helyen hamar unalmassá tud válni – magyarázott immár Mátéhoz és Petihez is beszélve, akik nagyra nyílt szemekkel bámulták őt.

- Na ja, panaszkodj csak az unalmas életed miatt – legyintett drámaian Máté, de hamar el is röhögte magát és azonnal a snowboardok felé terelődött a téma. Én ki is vontam magam a beszélgetésből, és mosolyogva figyeltem Márkot, aki végre zavaró tényezők nélkül be tudta fejezni az írást.