59. rész

561 36 0
                                    

Hétfőn reggel az első óra előtt elég megviselten foglaltuk el a helyeinket. Igaz, hogy szombaton szinte csak feküdtem, megpróbálva kipihenni a hajnal fél ötig tartó bulizást, mégsem érkeztem frissen és üdén osztályfőnöki órára.

Az egész buli egy olyan érdekes élmény volt, amit nem tudtam hová tenni. A Mátéval való beszélgetésem, Márk szavai és az ofő tolakodó kérdései egymással versenyeztek a fejemben. Mintha újra meg újra levetítette volna az agyam az egész estét egy kisfilmként, amitől alig tudtam bármire odafigyelni.

- Kérsz a kávémból? – bökte meg a vállam Márk egy halvány mosollyal.

Azt hiszem épp harmadik perce bámultam meredten a termoszt. Abból olyan kellemes kávéillat áramlott egyenesen felém, hogy szinte magamtól vettem el azt a helyéről és húztam le a tartalmát.

- Á, nem – legyintettem és erővel elfordítottam a tekintetem a tábla felé. Márk nevetve tolta elém a termoszt. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, ittam pár kortyot belőle, majd visszatettem elé. – Ez nagyon jól esett most.

- Na akkor kibékültetek? – hajolt be kettőnk közé Norbi érdeklődve.

- Asszem – válaszolt bizonytalanul Márk, úgyhogy én is bólintottam egyet megerősítésként.

- Oké – nyugtázta a dolgot Norbi és vissza is ült a helyére. Legalább egy kisebb monológot vártam volna tőle arról, hogy attól, hogy most jóban vagyunk, Márk még egy seggfej és társai, azonban a fiú a tabletjébe merülve olvasott tovább valami netes cikket. Pár másodpercre megakasztott minket Norbi reakciója, amit aztán egy még furcsább dolog követett.

- Na, megnézted, amit átküldtem? – lépett a padja mellé Eme, és izgatottam nézett Norbira.

- Igen, beleolvastam még két másik cikkbe is meg van egy új videó is róla – nyitotta meg gyorsan a youtube-ot, hogy becsengetés előtt bele tudjanak nézni a dologba. Angi még nem ért be, úgyhogy Eme elfoglalta az ő helyét és együtt néztek meg néhány részletet valami videóból amiből egy szót se fogtam fel. Annak azonban örültem, hogy Eme és Norbi összehaverkodtak egymással és képesek voltak normálisan beszélgetni.

- Szép jó reggelt, gyerekek – lépett be jóval csöngetés előtt a terembe ofő egy ördögi mosollyal az arcán. – Hogy telt a hétvégétek? Sikerült mindenkinek kipihennie magát? Remélem igen, mert ma már el is kezdjük próbálni a karácsonyi előadásunkat! – jelentette ki lelkesen, mintha legalább három kávén lenne már túl.

- Ja, persze – motyogott bosszúsan Máté, aki szerintem még aznap is másnapos – vagy épp harmadnapos volt egy kicsit a pénteki kalandtól, ami azért már rekordszámba megy. Szombaton délelőtt egy pár órás alvás után még összefutottam vele az étkezőben. Ott Petivel arról magyaráztak nevetve, hogy még hajnalban is ittak mikor visszaértek a koliba és mindketten Petinél aludtak mert Máté nem tudott eltalálni a saját szobájába. Ennyit ért az ofő fenyítése, ha róluk volt szó.

- Örülök, Máté – villantott egy ragyogó mosolyt a tanár a srácra, majd azonnal bele is kezdett az órába, pedig még hét perc volt a csöngetésig. Azonnal párokba állított minket a tanár, de nem maradhatunk a helyünkön, hanem mindent teljesen megkavart. A dolog vége az lett, hogy én a pocsék állapotban lévő Máté mellett kötöttem ki a leghátsó padban, és egymással kellett gyakorolnunk a részeinket. Fogalmam sem volt, mi értelme ennek az egésznek. Az olyan pároknak, akiknek kevés szövegük volt, fel kellett olvasniuk egymásnak az egész színdarabot az elejétől a végéig, és egy pillanat nyugalmunk nem volt.

- Képzeld, úgy döntöttem, megvan az új beceneved – suttogott Máté, amikor végre elsétált az egy méteres közelünkből a tanár. Biztos vagyok benne, hogy direkt büntetett minket azzal, hogy nem maradhattunk a szokásos párjainkkal, sőt, még azt is megfigyelte, hogy rendesen dolgozunk-e.

- Komoly? – vigyorodtam el először aznap. Máténak mindig olyan lehetetlen dolgokon járt a feje, hogy képtelen voltam lépést tartani vele.

- Aha. Miután tegnapelőtt ötödjére is azt írtam a neved helyett, hogy Rebaka, úgy döntöttem, ez egy égi jel, és ezentúl Rebának foglak hívni – vihogott halkan, amivel rögtön felhívta magunkra az ofő figyelmét.

- Gyakorolunk, ugye Máté? – keményített be a tanár, ezzel ténylegesen munkára ösztönözve minket.

Óra végén ofő – bár nem nyíltan, de kijelentette az egész osztály előtt, hogy ezentúl csak azokat az ötleteket veszi számításba, amik megtetszenek neki, emellett méltóak arra, hogy az előadásunk részei legyenek. Sosem néztem ki belőle, hogy így meggyötör miket, de úgy néz ki, tényleg nagyon kihúztuk a gyufát a kis szökésünkkel. Csak tudnám, honnan jött rá, hogy megléptünk...


Másnap az egyik szünetben Máté úgy döntött, mindenki előtt megvillogtatja a kreativitását, mikor az ablakban ülve odakiáltott nekem.

- Reba! – szólított a becenevemen. Úgy éreztem, minden alkalmat megragad, hogy kimondhassa ezt a nevet, mintha különösen büszke lenne magára, amiért végre előállt valamivel. Hát, nem két perc alatt találta ki, az is biztos. De az, hogy egy hülye véletlen elírás eredménye volt a név, sokkal viccesebbé, na meg aranyosabbá tette azt, mintha kierőltetett volna magából valamit a srác.

- Tessék? – emeltem fel a fejem a fizikaleckéből, amit gyorsan befejeztem az óra előtt.

- A téli szünetben – kezdett egy mondatba, de a közöttünk átsétáló csapat miatt abbahagyta a beszédet. Így némán, vigyorogva bámultuk egymás fel-felbukkanó arcát, amíg ki nem sétáltak Petiék a teremből. – Szóval a téli szünetben lesz egy... - fogott újra bele, most azonban Alíz indult el hátrafelé, majd meg is torpant kettőnk között.

- Hol a francba van ez a Peti? Most szólt, hogy hozzam ide neki a... - motyogott magában Peti üres székére meredve.

- Most ment ki Norbival a teremből – forgatta a szemét Máté. – Ennyire bamba te se lehetsz – vigyorgott Alízra, akinek nem volt túl jó kedve ma. Szegény lány reggel magára borított vagy két deci vizet és azóta borzasztó feszült volt.

- Te meg nem lehetsz ennyire kotnyeles... Megtanulhatnál már a saját dolgoddal törődni – szólt be a jókedvű fiúnak, aki az ablakban egyensúlyozott. Volt köztünk vagy öt ember, de ő akkor sem zavartatta magát, keresztül kiabált az egész termen.

- Te sétáltál bele a magánbeszélgetésembe – tettetett felháborodást a fiú a kezével hadonászva.

- Ha annyira magán ez a beszélgetés, lehet nem az egész osztály füle hallatára kéne rendezni – morgolódott Alíz tovább, meglepően hevesen. Egy durva mozdulattal megigazította a hajgumiját, amivel a haját egy lófarokba fogta még reggel a feje búbján, majd sértetten kivonult a teremből, becsapva maga után az ajtót.

- Nők – horkant fel Jani a sarokban, a szintén nem túl jókedvű Kinga mellett.

- Mintha te olyan sokat tudnál a nőkről – csapta le a labdát azonnal a lány, majd ők ketten, egy kicsit halkabban vitatkozni kezdtek. Ez is valami, általában alig beszéltek egymással, pedig mindenki szerint tök jó barátok lehettek volna.

- Na jólvan, ma házhoz jövök – huppant fel Máté a drámai sóhajokkal tűzdelt – maximum öt lépésből álló – sétája után Lina padjára, szinte lelökve a lányt a székéből. – A magánbeszélgetésünket folytatva – forgatta meg a szemét és a hajába túrt. – Szóval a téli szünetben, pontosabban szilveszterkor lesz egy koncert Budapesten, ahová nagyon el akarok menni... Csak nem vagyok túl biztos a tömegközlekedésben meg úgy általában a fővárosban – foglalta össze röviden a dolgot mert vészesen közeledett a becsöngetés időpontja. – És arra gondoltam, hogy nem akarnál elkísérni? Talán Márk is eljönne, de neki valami családi program van és csak akkor tud jönni ha le tudja rázni az ősöket – biccentett a padtársam felé, aki a könyveibe merülve körmölte a töri vázlatot a füzetébe.

- Még meglátom, nem beszéltem meg apával, hogy mi is a pontos program a szünetre – hárítottam. Egyrészt ez igaz volt, másrészt semmi kedvem nem volt bulizni egy random banda koncertjén szilveszterkor.

- Ja, rendben. Hát, remélem azért összejön a dolog mert nagyon el szeretnék menni – biccentett reménykedve, majd visszaült a padjába, mert be is csengettek a következő órára.

darabokban - in piecesWhere stories live. Discover now