55. rész

589 39 2
                                    

- Szívás lehetett, haver – ütött egyet a vállára Norbi, és egy együttérző mozdulattal a kezébe nyomta a maradék üveg bort mit addig ő kortyolgatott. – Idd csak meg nyugodtan.

- Kösz, jól esik – felelt Máté, mondjuk azt nem tudom, hogy tulajdonképp mire. Lassan mindenki végzett a piák kitöltésével, úgyhogy koccintottunk és folytattuk az ivást.

Nem sokkal később már csak én és Máté maradtunk a stabilnak nem igazán mondható pad környékén. A többiek mind a tűz másik oldalán ültek pár leterített pléden és valami ivós játékot játszottak egy pakli kártyával, miközben mi játék nélkül ittunk az asztalnál.

- Tudod, van, hogy meg sem éri belefektetni ezt a rengeteg energiát az idegeskedésbe. Kit érdekel, hogy Márknak elege van a világból és ezt rajtad vezeti le? Ne szomorkodj miatta – szólalt meg Máté, mikor már egy ideje Márk hátát bámultam szótlanul ücsörögve. Lassan kortyolgattam a boromat, Máté azonban szinte egy fél üveggel megivott az elmúlt percekben, úgyhogy csodálkoztam, hogy még ilyen összetett és értelmes mondatokat tud kipréselni magából.

- Nem idegeskedek – válaszoltam kapásból. Fogalmam sem volt, miért tudott az egész osztály minden dologról, ami kettőnk között történt, és nem tudtam mit kezdeni ezekkel a félmondatokkal. Alig beszélgettünk ezelőtt komolyabb dolgokról Mátéval, aztán egyszer megiszunk egy kis bort és egyből az arcomba vágja, hogy milyen szerencsétlen vagyok?

- Egy rosszabb dolog van arról, ha feleslegesen idegeskedsz. Tudod mi? Ha még magadnak is csak hazudni tudsz – felelte. A szavai éles késként vágtak belém, megszólalni sem tudtam pár másodpercig a döbbenettől.

- Nem hazudok magamnak – mondtam kissé bizonytalanul. Vagy mégis? Egyáltalán mi az igazság ebben a helyzetben? Nem hiszem, hogy olyan dolog, amit szívesen hallanék.

- Nem kell magyarázkodnod nekem. Tudom, hogy van amikor még nem áll készen az ember arra, hogy... Meghallja amit gondol. Néha annyira félelmetes egy-két dolgot bevallani magunknak. De előbb vagy utóbb úgyis szembe kell néznünk azzal, ami a mi részünk. Akkor nem jobb hamarabb túlesni rajta? – vetette be gondolatolvasó képességét. Nagyot nyelve hessegettem el pár gondolatot, amitől rettegtem. Biztos csak a pia miatt gondolok hülyeségeket, ezer éve nem ittam már.

- Sokkal érettebb vagy a korodnál – sóhajtottam fel hangosan. Jó, lehet, hogy megpróbáltam Mátét eltéríteni az eredeti gondolatmenettől, de közben mindenféle érettség és bölcsesség olyan távolinak tűnt számomra, mintha a holdig kellene utaznom érte. Máté viszont úgy csinált, mintha minden problémára a zsebében lenne egy bölcs visszavágás, vagy épp maga a megoldás.

- Nem érett vagyok... Hanem csak... fáradt – vett egy mély levegőt a srác mellettem, és a padra hajtotta a fejét. – Olyan kibaszott fáradt – motyogott, és a feje alá tett egy pulcsit, amit az asztalon talált, hogy kényelmesebben tudjon elhelyezkedni.

- Úgy általában fáradt? Vagy épp most? – érdeklődtem. Nagyon kíváncsi voltam a válaszára.

- Általában – felelt vonakodva, és el is terelte a témát. – Te is érett vagy bizonyos szempontból, néha olyan vagy, mintha jóval többet láttál volna már mint egy átlagos 17 éves.

- Nehéz dolog anya nélkül túlélni a tinikort – vontam vállat, és arra gondoltam, hogy lehet, hogy ez az egész hülyeség ott kezdődött, hogy anya meghalt. Lehetséges lenne? Minden onnan indult volna? Hiszen már jóval korábban a srácokkal bandáztam és tetszett nekem Dani... Nem, egészen addig nem tetszett, míg nem találkoztunk pár hónappal anya halála után.

- Az tuti, bár néha úgy érzem, hogy nekem nincs jogom ezt mondani a nevelőszüleim miatt – fordította felém a fejét a srác, és lehunyt szemekkel magyarázott. – Tudod nehéz eldönteni, hogy most ki vagyok meg mi van velem, teljesen össze vagyok néha zavarodva. Én sosem ismertem az igazi szüleimet. Egy normális embernek ott van a tudat, hogy ezt apámtól örököltem, ezt azért csinálom így mert ezt láttam anyától meg minden... Én meg mintha két különböző ember lennék néha, akit a nevelőszüleim neveltek belőlem, meg aki igazából vagyok... Na mindegy, ne is figyelj rám, már csak hülyeségeket magyarázok – legyintett és tovább motyogott magában, én azonban még sokáig ezen gondolkoztam.

Ha el is vesztettem rengeteg dolgot út közben, mert annyi emberrel találkoztam, akik mind alakítottak egy kicsit rajtam, az alapok mindig megmaradtak. Mindig tudtam, hogy ki is vagyok én legbelül és le tudtam rázni magamról a hülyeségeket, amiket mások próbáltak rámerőltetni, ha egy kis időbe telt, akkor is. Mert nem akartam elveszíteni egyetlen kis darabját sem annak, ami anyából maradt meg bennem, még akkor sem, ha ő sem volt tökéletes.

Foggal-körömmel ragaszkodtam az egyre halványuló emlékeimhez és ahhoz a boldogsághoz, amit csak és kizárólag ő tudott bennem kelteni a szeretetével és törődésével. Amikor a világ apró darabokra hullott körülöttünk, ő akkor is csak azzal törődött, hogy nekem minden jó legyen és még a lehetetlennek tűnő dolgokat is megoldotta, ha rólunk volt szó. Annyira szeretem őt.

Miközben Máté elaludt mellettem az asztalra hajtott fejével, és egyre hangosabban kezdett szuszogni, az én arcomon könnyek folytak végig, szinte égetve a hidegtől érzéketlen bőrömet. Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, hiába ült mellettem Máté, hiába tudtam, hogy barátok vagyunk pont úgy mint Linával és Norbival is, valami hiányzott az első pillanattól kezdve.

És talán nem Dani volt az, akinek a hiánya annyira marta a szívemet, hanem anya.

- Hé, minden oké? – huppant le mellém Márk kiszakítva a gondolataim közül. – Hoztam egy kis vizet – nyújtott felém egy fél literes flakonos vizet, aztán inkább visszahúzta maga elé és felbontotta nekem.

- Köszönöm – fogadtam el hálásan, és körülbelül úgy esett ez a pár korty hűvös víz a kiszáradt számnak, mintha fél napnyi sivatagi bolyongás után ihattam volna először.

- Te sírtál? Mi a baj? – fordította maga felé az arcomat, és óvatosan végigsimított rajta, letörölve ezzel pár kósza könnycseppet.

- Semmi – vontam vállat, azonban újra könnyek gyűltek a szemembe attól, hogy milyen kedvesen és óvatosan viselkedett velem.

- Ja, semmi. Nem muszáj nekem beszélned róla, de én azért örülnék ha tudnám, hogy van akivel tudsz dumálni arról, ami bánt – kapta el az üveget, mielőtt a földre esett volna, mivel az kicsúszott a kezeim közül.

Azt hiszem, volt egy kis csúszás a valóság és a fejemben lévő képek között, mert csak akkor vettem észre, hogy elejtettem az üveget, mikor megláttam, hogy az már nincs a kezemben.

- Nem nagyon akarok beszélni... Magamról senkinek – kerestem a szavakat, amik nehezen jöttek a számra. Van, akinek be sem áll a szája, ha iszik egy kicsit, én azonban pont az ellenkezője voltam. Mintha egy rolót húztak volna le az agyam és a szám között, amin aztán alig jutott át valami.

- Pedig jót tenne neked. Annyi mindent tartasz magadban, hogy lassan már te sem tudod, mit érzel és gondolsz – magyarázta halkan hozzám hajolva, amitől hirtelen borzasztó belsőséges lett a pillanat. Azon kaptam magam, hogy nekidőltem az oldalának, és hagytam, hogy átkarolja a hátamat mintegy átölelve engem az egyik karjával.

- Abban biztos vagyok, hogy semmit nem tudok – magyaráztam én is halkabban, majdnem elnyomta a szavaimat a pár méterrel távolabb ülő Peti, aki Gergővel vitázott egy versenyautóról, és annak a motorjáról, ha jól hallottam. – Ez egy jó kiindulópont.

- Ebben én mondjuk nem vagyok olyan biztos – nevetett fel Márk, és szorosabban húzott magához, mikor kirázott a hideg. – Nagyon fázol? Mondanám, hogy odaadom a kabátom meg minden de kurva hideg van és csak egy póló van rajtam a kabát alatt – magyarázott.

- Nem gáz, van még valahol folyékony kabát – vihogtam fel, ahogy eszembe jutott a pálinkának adott becenév. – Vagy én iszok, vagy te, vagy mindketten – alkudoztam saját magammal, de Márk csak a fejét rázta.

- Én nem akarok inni, neked pedig nem ajánlom, hogy többet igyál, különben úgy végzed, mint Máté – biccentett a padon horkoló fiú felé, akit már minden szögből lefotóztak legalább három telefonnal.

- Te figyelj már, mi nem vagyunk rosszban? – kaptam fel a fejem a mellkasáról, kérdő tekintettel méregetve őt. Vagy legalábbis a helyet, ahol ő ült. Kicsit homályos volt minden az éjszakai sötétségben, amit csak a halványan pislákoló tűz és egy telefonvakuja világított be.

darabokban - in piecesWhere stories live. Discover now