58. rész

539 39 0
                                    

Úgy láttam, nagyon betalált a beszólásom, egyre dühösebben néztünk farkasszemet egymással. Én akkor sem voltam hajlandó többször könyörögni senkinek, ha elmondja apámnak, hát elmondja. Max megszökök otthonról ha vissza kell mennem oda, és megoldom valahogy a dolgaimat, nem nagy ügy.

- Mondd már el nekem, hogy mi a franc történik veled? – kiáltott fel szinte a semmiből a tanár, akiből mintha minden addig visszatartott indulat egyszerre törne ki. – Nem lehet eligazodni rajtad, verekszel, beszólogatsz másoknak, provokálod az embereket magad körül, de miért? Mi értelme van annak, hogy mindenkit bántani próbálsz, miért vagy ennyire agresszív? És hogy lehet, hogy emellett néha te vagy az egész osztály leglelkiismeretesebb tanulója, aki bár alig pár hónapja van itt, mégis többet foglalkozik mindenkivel, mint a többiek összesen tették az elmúlt két év alatt? Nem tudlak megérteni, fogalmam sincs, mit kéne csinálnom, hogy ne akarj folyton csak támadni, hanem megnyílj végre nekem – túrt feszülten a hajába, és érzelmek kavarogtak az arcán. Kíváncsiság, megbántottság, összezavarodottság. Olyan tisztán látszott rajta minden, mint még soha. – Ne felejtsd el, hogy én is csak egy srác vagyok, aki keresi a helyét az életben, attól, hogy a tanárod vagyok. Igen, igazad volt, fogalmam sincs, hogy kell elbánni egy csapat tinivel, mert néha még én is úgy gondolom, hogy az a helyes, ahogy ti reagáltok a dolgokra. Ez kurva nehéz tud lenni – törtek ki belőle a szavak, amik borzasztóan megleptek engem.

Sosem gondoltam úgy Gáborra, mint egy egyszerű 25 éves srácra. Mindig csak tanárként tartottam számon őt, sosem gondoltam bele, hogy neki milyen nehéz lehet ez az egész.

- Nem szokásom megnyílni az embereknek – gondoltam arra a fojtogató érzésre, ami mindig elkapott miután kiöntöttem valakinek a lelkemet. Mintha valaki teljes erejéből összeszorította volna a gyomromat, miközben a levegőt is elszívta volna a környékemről. Én pedig képtelen voltam megtanulni, hogyan kell újra lélegezni, miután elmondtam valakinek valamit, ami rólam szólt. – Ezt itt le is zárhatjuk – mondtam, mivel a második részre nem tudtam hirtelen mit reagálni, annyira megdöbbentett a kirohanása.

- Hát pedig én képtelen vagyok együttműködni veled, ha nem mondod el nekem, hogy mi a helyzet. Mi történik, ha elmondom apukádnak, hogy kiszöktetek ma és titokban buliztatok hajnalig? – pattant fel az asztalra, a kezeit pedig összefonta a mellkasa előtt. Meglepően határozottnak tűnt, mint aki eldöntötte, hogy innen addig nem mozdul, amíg nem kap választ a kérdésére.

- Valószínűleg kivesz a suliból és visszaírat a helyre ahonnan jöttem – mondtam mindenféle érzelmet nélkülözve.

- Haza kell költöznöd? – kérdezte, mire bólintottam egyet. – És ugyanabba az osztályba járnál, mint előtte?

- Valószínűleg – vontam vállat, még mindig tartva magam.

- És mi a véleményed erről? Haza szeretnél menni, hogy otthon legyél apukáddal? – folytatta a kérdezősködést, én pedig kénytelen voltam válaszolni neki.

- Nem – bukott ki belőlem az őszinte válasz, amivel még magamat is megleptem egy kicsit, mert nem is vettem észre, hogy lassanként megszerettem ezt a sulit attól függetlenül is, hogy így legalább nem otthon kellett lennem.

- Miért? – kérdezte, de erre már nem válaszoltam egyből. Túl bonyolult lett volna az egész Dani-ügyet elmesélni úgy, hogy ne értse meg, miről van szó. - Apukáddal éltek ketten, ugye? azt olvastam a papírjaidban, hogy édesanyád elhunyt – említette, amitől összeszorult a szívem, és újra csak bólintani tudtam. – Ne kapd fel a vizet, jó? Megesett már korábban, hogy édesapád bántott téged? Hogy nem úgy bánt veled, ahogy kellene? – kérdezte egy mély levegőt véve, és gyorsan összehúzta magát, mintha félne a válaszomtól.

Gondolom az is beletartozott a feladatai közé ofőként, hogy ilyeneket kiszedjen a gyerekekből, de biztos legalább annyira volt kényelmetlen neki ez az egész, mint nekem.

- Nem, azon kívül, hogy folyton kiabálunk egymással minden rendben van – ráztam meg gyorsan a fejem, mielőtt valami teljesen rossz következtetésre jutna, és még nagyobb kavarodást keltene az amúgy is kaotikus életemben.

- Miért kiabáltok?

- Mert a legtöbb dologban nem értünk egyet – vontam vállat. – Gyakran szoktunk vitázni, ami általában kiabálásba megy át, mert nála nincs olyan, hogy befejezünk egy beszélgetést normális hangnemben – forgattam a szemem apa „mindig nekem van igazam" hozzáállását felidézve.

- És miatta nem akarsz hazamenni? – kérdezte, amivel rendesen elgondolkoztatott.

Nem is lenne olyan sok baj vele, ha néha képes lenne elfogadni, hogy teljesen máshogy gondolkozunk dolgokról, és ha megtanulna továbblépni a múlton, nem pedig abban élni és állandóan azon sajnálkozni, hogy mennyi mindent vesztett már el élete során.

- Nem feltétlenül – ráztam meg a fejem, és az ujjaimat kezdtem piszkálni, egyre idegesebb lettem, ahogy tovább kérdezgetett.

- Akkor az iskola miatt, ahová jártál?

- Részben.

- Barátok? – tapintott rá rögtön a lényegre, ahogy a félszeg válaszomat meghallotta, amit csak egy bólintással jutalmaztam. – Mesélsz nekem a barátaidról?

- Nem – válaszoltam tömören és röviden. Nem jött el annak az ideje, hogy én bárkiről is meséljek abból a bandából, még csak sima emberként sem, nem hogy egy banda tagjaiként.

- Rendben. Köszönöm, hogy ennyit is megosztottál velem. Ha valami baj van, tudod, hogy mindig megkereshetsz engem, ugye? – kérdezte, de nem úgy, mint ahogy az átlag tanárok szokták. Ki nem állhatom, mikor szinte látszik rajtuk, hogy csak azért mondják ezeket a szövegeket, mert muszáj nekik. Az ofő azonban úgy nézett ki, mint aki teljesen őszintén gondolja minden szavát.

- Tudom – válaszoltam, tehát végül is nem mondtam azt, hogy meg is fogom keresni, amivel még ki tudtam egyezni. Gondolom neki is leesett, mert mosolyogva ugrott fel az asztalról, és vette el a kis kulcsot az asztalról.

- Nem szólok apukádnak – mondta, miközben az ajtóhoz sétált és kinyitotta azt előttem. Szinte nyitottam a szám, hogy megköszönjem neki, de úgy látszik, ő is kezdett belejönni a taktikázásba, mert folytatta is a mondatot. – Ha megígéred nekem, hogy amikor legközelebb megkereslek, hajlandó leszel legalább annyit beszélgetni velem, mint most.

- Miért fontos ez önnek ennyire? – tört ki belőlem a kérdés, ami már azóta foglalkoztat, hogy először kezdett kérdezősködni.

- Mert a diákom vagy. Tudom, nem minden tanárnak van ideje és energiája erre, de én minden diákommal megpróbálok megismerkedni és megtudni, hogy mi a helyzet velük. Azt akarom, hogy együtt dolgozhassunk azon, hogy a lehető leggördülékenyebben menjenek a dolgok a suliban. Egy bajjal legalább kevesebb – vont vállat, és intett, hogy induljak el, úgyhogy kiléptem a teremből a hűvös folyosóra, és a koli felé indultam.

- Nem válaszoltál a kérdésemre – kiáltott utánam Gábor, mikor már a lépcső első fokára léptem fel.

- Benne vagyok – szóltam vissza, most ez tűnt az egyszerűbb megoldásnak ha a másik lehetőség az, hogy pakolhatok és haza kell mennem.

Ahogy a koli felé sétáltam, senkit nem láttam sem a folyosókon, Viola néni hatékony munkaerőként nyitott szájjal aludt a székben valami olasz szappanoperát nézve, úgyhogy mindenféle gond nélkül jutottam át mellette a koliba.

Gyorsan a szobámba mentem, és ledobtam magamról a ruháimat, felvettem a pizsamámat és lefeküdtem, de jó ideig nem jött álom a szememre a száguldozó gondolataim miatt.

darabokban - in piecesWhere stories live. Discover now