darabokban - in pieces

57. rész

- Ti most szépen leültök ide – nyitott ki egy termet ofő, ahogy a suli épületébe léptünk és levett egy kulcsot a kulcscsomóról. – Amíg visszaviszem a karbantartóhoz a kulcsokat, itt vártok rám néma csendben, és megbeszélünk mindent – csukta be az ajtót maga után, és már ott sem volt.

Pár pillanatig mindenki tanácstalanul nézett egymásra, aztán szinte egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Mind fáradtak voltunk, talán kicsit még részegek is, és legtöbbünkben dolgozott az adrenalin amiért így lebuktunk és mert féltünk, milyen büntetésünk lesz majd.

- Nem köpünk be senkit, oké? – hajolt Gergő hátra. A középső első padban ült, mellette Lina, mögöttük én és Márk, jobbra tőlem Norbi húzta össze magát Máté mellett. Peti és Eme pedig a mögöttünk ülő Alíz és Perta takarásában próbáltak lecsúszni a székről, hogy ne is lássuk őket. – Mindenki hallgat ha van valami, mind benne voltunk a dologban – vont vállat, és rögtön felismertem benne amiről olyan sokat meséltek már nekem.

Biztos voltam benne, hogy ő is valamilyen bandában volt, ahol nagyon komolyan vették ezeket a dolgokat, hogy nem áruljuk be a többieket, pont mint mi korábban. Nálunk ha valaki megbukott valamivel, egyedül vállalt magára mindent. Ez talán valamivel rosszabb, mint hogy mind együtt vállaljuk a felelősséget, de ez meg sem fordult a fejemben, amíg Daniékkal barátkoztam.

- Reba... Rebe... – próbálta kinyögni értelmesen a nevemet Máté, sikertelenül. Érthetetlen szavakat motyogva beszélt magában pár másodpercig, mielőtt újra rámnézett volna. – Mondtam már annyiszor, hogy túl hosszú neved van – nevetett fel hangosan a fiú, mire gyorsan lepisszegtük.

- Halkabban, Máté. Mit szeretnél? – vettem fel akaratlanul is azt a hangot, amit a kisgyerekekkel szoktam megütni. Nem tudtam máshogy nézni a totál részeg srácra, aki alig bírt egyenesen ülni a széken.

- Nálad van a nyakláncom, ugye? – kérdezte feszülten, én pedig hirtelen azt sem tudtam miről van szó.

- Jaj, tudod a lánc amit én adtam oda neked. Mikor elmentünk Mátéval hányni elszakadt és majdnem elhagytuk – magyarázott Peti gyorsan felpattanva a székről.

- Öö, gondolom itt van – turkáltam a farzsebemben, ahová emlékeim szerint tettem a láncot, és szerencsére azonnal meg is találtam azt. Talán valamit le is ejtettem közben, de oda sem volt időm nézni, ahogy átadtam Máténak a láncot, már be is nyitott az ofő.

- Na itt is vagyok – lépett be lendületesen az ajtón. – Szerencsétek, hogy jóban vagyok Andrissal és nem kellett az igazgatónak szólnom. Eddig legalábbis – húzta össze a szemét ahogy végignézett rajtunk. – Most pedig halljam, mi történt?

- Én totál legálan ittam, tanárbá – jelentette ki Alíz, aki úgy gondolta, ez megoldás lehet minden problémánkra.

- Mit jelent az hogy legálan? – motyogott Máté magában, miközben próbált nem elaludni a padon támaszkodva.

- Nem azzal van a legnagyobb bajom, hogy ittatok, tinédzserek vagytok, ez minden évben előfordul az iskolában. De az, hogy kiszöktetek a kollégium épületéből, na az már nem olyan egyszerű dolog – komorodott el az arca. – Tudjátok ugye, hogy ez akár kicsapást is vonhat maga után, ha az igazgató fülébe jut?

Ettől a pár mondattól mind jóval komolyabban figyeltünk rá, én sápadtan kapaszkodtam a pad szélébe. Nem akarok hazamenni, nem akarok visszamenni a volt sulimba, és végképp nem akarok Daniék környékén minden nap rettegésben élni, hogy vajon mikor keres meg újra engem. Összetalálkozott a tekintetem Gáboréval, és valószínűnek tartom, hogy észrevette, mennyire megijedtem, mert egyből hozzám kezdett beszélni.