darabokban - in pieces

47. rész

Azt hiszem ez már nem rólam szólt, hanem a kettejük között lévő, ki nem mondott feszültségről, ami a sokszor emlegetett titkokkal állhatott összefüggésben.

- Bocs – mondta Márk, miközben a szemét forgatta és rám sem nézett.

- Ennyi? – horkant fel Norbi, és kezdte lassan elveszteni a fejét.

- Elég ennyi, hagyd, az ő baja hogy ekkora bunkó – intettem és odahúztam a padunkhoz Norbit a karjánál fogva. – Nézd meg inkább ezt, karácsonyra tök jól jönne – nyitottam meg a böngészőt és kikerestem az egyik online bolt ajánlatai közül a legszimpatikusabb kávéfőzőt, amit találtam. Napok óta csak arról olvastam, melyik a legjobb kávéfőző, meglepően jól lefoglaltam magam vele. Apa amúgy is nagyon szerette, nekem meg időnként jól esett egy pohár meleg kávé, úgyhogy jó befektetésnek tűnt a dolog.

- Ja, nagyon király, ilyen van egy haveroméknál is, nagyon jól felhabosítja a tejet, Vera mindig csak erről tud beszélni mikor kávézunk – mesélte Norbi. Mintha már el is felejtette volna, hogy majdnem nekiesett Márknak percekkel ezelőtt.

- Igen, én is sok jó értékelést olvastam róla az oldalon. Na meg tönkrement a mikrónk nemrég, és csak egy kisebbet vettünk, úgyhogy el is férne simán a pulton – magyaráztam, majd meghallgattam Linát is, aki hátrafordulva csatlakozott hozzánk.

- Nekünk is tönkrement a mikrónk a nyáron, a nagyobbik öcsém beletette a tányért benne egy alumínium kanállal mikor senki nem figyelt oda és vége lett az egésznek – magyarázta. – Szegény nagyon megijedt. Azóta nem is csinál semmit a konyhában anélkül hogy előtte megkérdezné, hogy szabad-e – nevetett fel. Erre már Gergő is felfigyelt és rögtön rákontrázott a történetre.

- Ó, az semmi! Régebben volt egy nagyon fasza melegszendvicssütőnk. Egyszer azt felgyújtottam valahogy, hát ne tudjátok meg mekkora szívrohamot kaptam mikor arra mentem vissza hogy konkrétan lángol a konyha – jöttek bele a beszélgetésbe, és olyan jókat nevettünk, hogy eszünkbe sem jutott a következő óra vagy hogy mikor van vége a szünetnek. Meglepetésként ért minket amikor az alacsonyabb, molett töritanárunk belépett a terembe.

Aznap egy piros szoknyában és fehér ingben futott be, amihez egy színben passzoló cipőt választott. Fogadni mernék, hogy legalább harminc pár cipője van, mert szinte mindig valami újban tűnt fel. Rövid, vörös haját ma sikerült jól belőnie, nem úgy, mint egy hete ilyenkor. Nem tudom, hogy egy hurrikánba sétált bele, vagy csak elaludta a haját, de aznap borzasztó kócosan érkezett, ami egyáltalán nem volt jellemző rá.

Márk mellettem látványosan szenvedett már akkor is, amikor a többiekkel beszélgettem, de az unalmas óra alatt egyre jobban belejött, mint akinek még levegőt venni is fáj. Mozgolódott a széken, pakolászta a cuccait, tornyot épített a tollaiból amíg el nem fogytak a tolltartójából a felhasználható eszközök. Akkor már én is annyira untam magam, hogy reflexből odatoltam elé a saját tolltartómat is, hogy válogasson belőle ha valamit be szeretne építeni a várába.

Egy pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy most nem vagyunk jóban és hogy nem kéne neki semmit adnom, sőt, hogy épp haragszom rá. Azonban mielőtt visszahúzhattam volna a tollaimat, már válogatni is kezdett és kibővítette a kis épületet már-már kastélyt kreálva belőlük.

- Nem vagy semmi, Márk, nem érdekel a makettozás? – lépett oda hozzánk óra után Jani és érdeklődve mérte végig a kis építményt. – Egy haverom foglalkozik ilyenekkel, repülőket meg autókat csinál, nagyon odavan érte de szerintem túl aprólékos meló – vont vállat a srác, miközben felálltam, hogy kimenjek a mosdóba. Ahogy elléptem a pad mellől, azonnal leült a helyemre beszélgetni Márkkal, úgyhogy nem nagyon siettem vissza.