Ez sokkal több mint barátság

16.

Egész úton csak kifele néztem a kocsi ablakán. Az erdő fele mentünk. Remélem azért nem derül ki róla, hogy amúgy ő a baltás gyilkos, bár nem hinném. Ahhoz túl kedves. Na de viccet férretéve, az erdő felé tartunk, mikor leparkolt csak fákat láttam. Kiszáltunk és ő hátrament a csomagtartóhoz, egy kosárral tért vissza, majd megfogta a kezemet és elindultunk. Ahogy mentünk, egyre jobban láttam egy füves részt, egy kisebb tisztást és mintha világított is volna valami. Észrevételem be is igazolódott amikor megálltunk egy pokróc előtt amit gyertyák vettek körbe. Nagyon szép volt.

-Ez gyönyörű! -csodáltam a látványt, miközben le ültünk és ő kipakolta a kosarat.

-Reméltem is, hogy tetszeni fog. -mosolyog és kivesz egy üveg bort.

-Azt meg fogjuk inni? -néztem rá tág szemekkel. Nem az van, hogy nem szeretem, de azért nem lenne jó ötlet így vezetnie, vagy ha úgy adódik nekem.

-Igen. De ki mondta, hogy haza is megyünk? -villant rám egy széles mosolyt.

-Ezt, hogy érted? -néztem rá összevont szemöldökkel. Ha arra gondolt, hogy a szabad ég alatt alszunk akkor elfelejtheti.

Egyszer csak feláll egy zacskóval a kezében amiben láthatóan van valami. Kiveszi és ekkor látom meg, hogy ez egy sátor. Elkezdi felállítani.

-Na, segítesz? -néz hátra egy csalfa mosoly kíséretében.

-Nem hiszem el! -rázom meg nevetve a fejemet, majd mentem is segíteni.

●●●

-Te akkor rólam beszéltél? -kérdeztem összezavarodva, miközben egymás mellett fekve a csillagokat bámultuk. Már megettünk mindent és csak egy kevés bort ittunk. De ha már felállítottuk a sátrat itt alszunk.

-Igen... -suttogta és rákulcsolta a kezét az enyémre.

-Akkor ezért voltál furcsa, de mit akartál kideríteni? Mert azt mondtad, hogy addig nem mondhatod el amíg nem biztos. -néztem rá hirtelen, mert ezt nem igazán értettem.

-Tudnom kellett te, hogy érzel irántam. De mivel már nem bírtam tovább, így valahogy el kellett mondanom. Belegondolva kockára tettem mindent. A barátságunkat, azt, hogy te, hogyan is fogsz reagálni, és ezt mind azért mert én többet érzek. Nem akartalak és nem is akarlak elveszíteni. -nézett mélyen a szemembe.

-Nem fogsz sosem elveszíteni. Hisz te leszel a legjobb barátom örökre és... Bármi történjen én mindig veled maradok. -simítottam a tenyerem az arcára.

-És te mióta érzel így? -fogta meg ő is az arcom és már csak 2 centire voltak egymástól ajkaink.

-Nem is tudom. Ezt nem lehet pontosan megmondani. Talán... Még nyáron amikor a tengerpartra mentünk és hazakísértél. Akkor éreztem valamit, valami nagyon jót...-suttogtam a szemébe nézve. Ő megszűntette a köztünk lévő kis távolságot és lecsapott ajkaimra. Eszembe jutott valami és elnevettem magam.

-Mi az? -húzódott el.

-Mona tényleg megfenyegetett? -nevettem hangosan.

-Igen. De nem is tudom, hogyan jutott eszébe. -rázza meg a fejét.

-Amúgy mit mondott? -könyököltem fel és úgy néztem a szemébe.

-Azt mondta, hogy majd beárul, de megegyeztem vele. Megyünk kedden a vidámparkba. -nézett rám vigyorogva.

-Aha, szóval megvesztegetted a húgodat? -kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

-Nem igazán. Amúgy is meg akartam kérdezni, hogy elmegyünk-e hárman. -húzott magára a derekamnál fogva.