Ez sokkal több mint barátság

24.

Skylar szemszöge:

Mikor reggel kinyitom a szemem nagyon világos van, szinte már túl világos a szobám ablakán beszűrőrő fényhez képest. Ezért szinte egyből belém hasít a tudat, hogy nem a szobámban fekszem a pihe-puha ágyamban. A korházi ágyak elég kényelmetlenek, ezt egyből megállapíthatom egy éjszaka után is. Még forgolódtam is, biztosan nem azért mert túl kényelmes volt. Lassan kezd hozzászokni az erős fényhez a szemem, ami már nem is annyira vakító mint amikor felébredtem. Pislognom kell egy párat és észreveszem, hogy egyedül vagyok, senki sincs mellettem. Arra még emlékszem, hogy mondtam Ace-nek, menjen el nyugodtan, de úgy rémlett itt fogja a kezem és beszélgetünk. Lehet ezt álmodtam, annyira szerettem volna, hogy mégis itt maradjon, velem. Csak beképzeltem az egészet és nem jött vissza. De én mondtam neki, hogy menjen nyugodtan. Nem tarthatom vissza semmilyen szórakozástól, csak mert én itt fekszem a korházban és nem tehetem ki a lábam még a kórteremből sem. Megnyomom a nővérhívót és várok. Nem szeretnék egész nap itt gubbasztani, ha jól emlékszem este azt mondták az orvosok, ha felkeltem akkor beszélünk egy pár szót az állapotomról és szabad vagyok, de persze csak felügyelettel. Úgy terveztem felhívom Ace-t és mehetünk is haza, vagy beülünk valahova kajálni. Jól esne egy rögtönzött randi most, meg persze meg is ünnepelhetnénk a csapat sikerét. Meg szeretném mutatni neki mennyire szeretem, bár lehet még korai lenne kimondani, de éreztethetem vele, nemigaz? Kb egy perc elteltévek betoppan egy nővér és a főorvos, gondolom.

-Jó reggelt Skylar. Ha minden rendben van akkor már el is hagyhatja a korházunkat, csak egy vizsgálat. -mondja az orvos, majd rám mosolyog. Viszonzom a gesztust és bólintok.

A nővér segít rendesen felülni és eltávolítja azt az izét a karomból. ne kérdezzétek, jelenleg nagyon semmi se jutna az eszembe ha kérdeznének, még ennek az izének a neve sem. Megcsinálják a vizsgálatot aztán felhívom a barátomat. Igen, aztán megyünk innen, mert utálom a korházakat. Elmegyünk randizni, úgy sem voltunk még nagyon semmilyen páros eseményen vagy ilyesmi, pedig nagyon szerettem volna elmenni már vele például vidámparkba, a parkban piknikezni, reggelizni a sarki kávézóban mint a normális párok akik minden pillantásukkal tudatják a párjukkal, mennyire oda vannak egymásért. Én is szerettem volna egy olyan tökéletes randit Ace-szel, amiről minden lány kiskora óta vágyik, mióta megkapta az első Barbi babáját. A vizsgálat elvégzése után elmondta az orvos, hogy az eredmények szerint minden rendben de azért pihenjem ki magam otthon rendesen, ha pedig fájna a fejem nyugodtan bejöhetek egy gyors vizsgálatra. Miután minden tudnivalót elmondott az orvos, magamrahagyott, hogy felhívjam a barátomat. Kicsengett de nem vette fel. Megpróbáltam többször is, de nem vette fel. Valami történt vele? Mi van ha valami baja esett és nincs nála a telefonja? Vagy lehet csak elhagyta volna? Írok neki, hátha azt észreveszi.

Én
Szia! El tudsz ugrani értem a korházba? Kiengedtek és nem mehetek haza egyedül.

Ace
Miért nem tudsz haza menni egyedül? Van két lábad!

Mivan? De hát azt monda... Valami nem stimmel.

Én
Mi a baj? Azt mondtad tegnap eljössz értem.

Ace
Bocs most dolgom van. Kérj meg valaki mást.

Én
De azt hittem elmegyünk valahova, randizni vagy sétálni. Nem úgy volt?

Ace
Figyelj, akadj le rólam! Nem értem mit kell rajtam lógni folyamatosan.

Most tényleg nem értem mi a baja van. Sosem beszélt még így velem, teljesen bunkó és látszik, hogy le akar rázni.

Én
Jól van! Akkor ha hajlandó leszel beszélni velem gyere át. Vagy nem is, majd beszélünk, ha nem leszel ilyen bunkó a barátnőddel. Mert tudtommal az vagyok!

Teljesen kiborultam. Mi az, hogy így beszél velem, meg nem ér rá? Igazából most nem is érdekel, csak jussak haza. Felhívom anyát, lehet ő el tud vinni erről a helyről amit gyűlölök. Mindig is utáltam a korházakat, nem tetszik a légkör. Olyan nyomasztó hatást kelt az emberekkel akik várják mikor kerülnek sorra, vagy az aggódó embereket a váróteremben, arra várva mikor mehetnek be a családtagjaikhoz, barátaikhoz. Ezuttal nem csak kicseng a telefon, hanem fel is veszik. Megkérem anyát jöjjön el értem. Egyből rávágja, hogy azonnal indul és mehetünk is.

Kinyílik az ajtó és anyát pillantom meg, aggódva siet az ágyamhoz, mondván majd ő kisegít az ágyból. Legyintek, hogy nem kell, hisz most engedtek ki a kórházból. Ha nem így lenne nem állhatnék egyedül is lábra mások segítsége nélkül. Mikor felállok fájdalom hasít a lábamba.

-Kicsim! Zúzódott a lábad! Így nem állhatsz rá, mert pihentetned kell. -fogja meg a karomat és visszaültet.

-Jó, akkor segíts nem bánom. De otthon lepihenek és nem kell fáradnod ezzel, csak főzz nekem valami finomat. -nézek rá boci szemekkel. Erre csak felnevet és megsimogatja az arcomat.

-Rendben, de most gyere, menjünk haza. -segít fel. A kicsiba beülve megcsippan a telefonom, jelezve egy üzenet érkezett. Előveszem a zsebemből míg anya kihajt a főútra. Mikor meglátom az üzenetet lefagyok és csak bámulom a képet a kijelzőmön. Szúrni kezdenek a szemeim, a szín azonnal kimegy az arcomból, a levegő a tüdőmből. Nem tudom elhinni amit látok, de mégis olyan valós. A képen Ace fekszik azzal a szőke ribanccal egy ágyban, körülöttük a ruháik az ágyon. Ezt a képet egy ismeretlen számról küldték ezzel az üzenettel: "Úgy tűnik a pasikád nem tud megmaradni egy lyuknál" Mikor ezt elolvastam észrevettem, hogy sírok. Nem, nem sírok, zokogok. Azt hittem megváltozott és végre lehet egy kapcsolata amiből nem menekül egy másikba. Teljesen összetörtem. Anya csak lehajtott az út szélére és kérdezgetett, hogy mi történt. Annyira nem kaptam levegőt a zokogástól, hogy válaszolni sem tudtam, csak ráztam a fejem és azt hajtogattam: Nem!

Ebben a pillanatban jöttem rá arra, én akármennyire kapálózhatok nem érek fel azokhoz akikkel eddig volt. Hiszen még le sem feküdtünk, de ő már el is dobott. A többi közé. Csak ez járt a fejemben miközben anyu továbbhajtott hazáig. Ott besietett a házba, majd apa sietett ki. Mikor meglátott azonnal a karjaiba zárt és nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz. El is felejtettem mikor bújtam apukám ölelésébe utoljára. Annyira biztonságot nyújtó és védelmező az én apukám. Közben már csak azt vettem észre, hogy felfele tartunk a szobámba, ott letett az ágyamra és homlokon puszilt, majd kiment. Én még mindig csak zokogtam és zokogtam. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Azt hittem végre boldog lehetek valakivel akire valójában vágytam és szerettem. Apa azt mondta minden rendben lesz, ezt pedig nem hiszem. Nélküle úgy érzem ismét elvesztem. Mióta az eszemet tudom legjobb barátok vagyunk, még így is azok voltunk, hogy összejöttünk. Én még mindig teljes szívemből szeretem, de ő úgy látszik nem is szeretett úgy ahogy én őt. Ha szeretne nem tette volna azt amit. Ezekkel a gondolatokkal álomba sírtam magam. Teljesen összetört...

yeahitsreni

(っ'-')╮=͟͟͞͞💌

Végre sikerült megírnom ezt a részt is. Sajnálom, hogy megvárattalak titeket, nem is kezdeném el a kifogásokat, csak remélem tetszik ez a rész is. Úgy annyira nem érzem magaménak már ezt a történetet, de próbálok újra belelendülni és lezárni rendesen. De ez nem most lesz, mert még csak most kezdtünk belejönni😁 Ha tetszett kérlek csillagozzátok és kommenteljetek bátran! A helyesírási hibákért pedig bocsi, gyorsan írok ezért elkerülhetetlen☺❤