Nem Vagy Különb! //H.S.//

1.

London utcái egytől egyig üres, mintha vihar idejében a város csak úgy megszűnne létezni.
Hajnal körül járhat az idő, a szél eszeveszettül fúj, s minden negyedik másodpercben egy villám csapódik át a felhőkön keresztül.

Nagyot sóhajtok majd hatalmas lendülettel lépek ki a megszokott kollégium ajtaja mögül. Visszafordulva látom, ahogyan az éjszakás felügyelő professzor és a portás sietve közelítenek felém, hogy utána visszavigyenek a szobámba és év végéig megvonják a kimenőmet.
Nem riadok meg a látványuktól, sőt, nagyobb késztetést érzek a menekvésre mint azelőtt.

Nem habozhatok sokat, ha egy másodpercnél is tovább maradok mozdulatlan helyzetben könnyedén előfordulhat, hogy szabadság helyett abban az undorító szobában, az annál még undorítóbb társaimmal együtt rohadhatok a következő szünetig.
Versenyzőket megszégyenítő módon kezdek el rohanni egyenes irányba annak érdekében, hogy mindvégig szemtanúi lehessenek a távolodó alakomnak.
Hátam mögül hallom a kiabálásaikat, ám ezzel csak jobban ösztönöznek a lábaim szedésére.

Minnél messzebb akarok kerülni attól a helytől, ami életem legrosszabb élményeit adta.

Csak futok, mint egy idióta viszont nem tudom, hogy mégis hová. A szüleimtől és a barátaimtól, ohh, az én kedves kis barátaimtól egy kontinens választ el.
Sajog a szívem amiért képes voltam őket otthagyni ezért az istenverte helyért.
Ha tudtam volna az indulásom napján, hogy milyen lesz itt az életem, valószínűleg magam könyörgtem volna, hogy hadd ne jöjjek el.

Mindössze négy hónapot töltöttem itt, mégis már most vissza akarok menni hozzájuk. Egyszerűen csak haza akarok végre kerülni.

Jobbra, majd újra jobbra fordulok, ezáltal megkerülve őket és egyenesen a főútra térve, lépteimen azonban nem lassítottam.
Időközben az eső jobban szakadni kezd és ennek az igen kedves gesztusának köszönhetően aligha látok bármit is amikor ellenőrzés céljából hátra fordulok.

Egy fekete furgon jelenik meg mellettem ami akaratom ellenére is lassításra ösztönöz majd nem sokkal később velem együtt áll meg az addig guruló járgány.
Térdeimre rogyok és levegő után esedezem. Teljesen kifáradtam.

Érdeklődve nézem ahogyan az ablak szépen lassan leemelkedik és egy fekete, hátra zselézett hajú férfi kihajol rajta.

-Későre jár, ráadásul nem éppen a legszebb időben döntöttél úgy, hogy futni indulsz. Mit keresel erre, kislány? - szólal meg az anyós ülésről mély, mégis számomra nyugtató hangon. Amint sikerült a tüdőmet elegendő oxigénhez juttatnom, felemelkedem, ezáltal majdnem szemtől szembe kerülök a húszas éveiben járó férfivel.

-Az előbb szöktem meg egy egyetem kollégiumából -mutatok a hátam mögé fáradtan lihegve. - A professzor és a portás jelenleg engem keres. Legkevésbé sem szeretnék visszamenni oda, szóval minnél előbb elkell erről a helyről tűnnöm- mondom el a szín tiszta igazságot.
A paranoiám továbbra is csárdást jár az idegeimen, éppen ezért is fordulok folyamatosan hátra. Muszáj meggyőződnöm arról, hogy ameddig magyaráztam nem-e találtak rám.

Hosszúnak tűnő bambulásomból a hangja hoz vissza a valóságba.

-Ez esetben szívesen elviszünk,igaz? - fordul a vezető oldalon tartózkodó barna hajúhoz aki csak egyet bólintva egyezik bele. Neki már kevésbé nyugtat meg a kinézete. Szeme előtt egy méregdrága napszemüveg díszeleg, kék farmerkabátot visel, kezeit pedig a kormányon pihenti miközben végig az utat szemléli.

-Pattanj be- biccent mosolyogva hátra. Hálásan bólintva közelítem meg a furgont, viszont mielőtt kinyithattam volna az ajtót, valaki megelőzött. Próbálom leplezni a lepődöttségemet amikor egy nálam fél fejjel magasabb, szőke hajú fiú száll ki belőle.

-Hölgyem- húzza hatalmas mosolyra a száját meghajolása közben.

Megköszönöm a kedves gesztusát majd gondolkozás nélkül szállok be közéjük. Érzem, ahogyan a vizes ruhám nyomot hagy a bőr ülésen. Számat kinyitva szeretném jelezni nekik ezt a kellemetlen észrevételt de mielőtt bármit is mondhatok, egy újabb hang üti meg a fülemet.

-Ne törődj vele, majd megszárad - motyogja az orra alatt kedvetlenül.

A férfi irányába nézve kezdem el elemezni a hang gazdáját ugyan úgy, mint a társait. A többiekkel ellentétben ő egy szál pólóban üldögél mellettem, ujjait idegesen ropogtatja és ha ez nem lenne elég, valami megmagyarázhatatlanul nyugtalan arckifejezéssel mereng maga elé. Kezein megszámlálhatatlanul sok tetoválás van,az egyik különösebben szemet szúr. Egy hatalmas óra az, és biztos vagyok benne, hogy sokkal több jelentése van, mint amit eltudok képzelni.

-Merre lesz az út? -a semmiből szólal meg a sofőr.

Kérdésén elgondolkozom. Egyetlen egy hely van, ahova most a legszívesebben mennék. Az otthonom.

-A reptérre- mondom magabiztosan.-Kérlek - teszem hozzá.

A szőke érdeklődve ráncolja fel a szemöldökét és látványosan felém fordulva teszi fel a számára teljesen érthetetlen kérdést.

-Miért pont oda?

-Nem ez a város az otthonom - válaszolom meg nyugodtan.

- Pedig azt hittem, hogy idevalósi vagy-vonja meg a vállát hanyagul aztán az ablak felé fordulva folytatja tovább az elfoglaltságát.

-Nem szabadott volna beszállnod- szólal meg újból a bal oldalamon ülő személy úgy, hogy csak én halljam. - Nem a reptérre fognak vinni- fejezi be halkan.

Most én vagyok az, aki teljesen értetlenül áll a dolgok előtt. A szemeibe nézve látom, hogy nem viccnek szánta az előbb elhangzottakat.
Kis késéssel, de sikerül felemésztenem amit mondott.

Te jó ég...!

Másodpercek alatt önt el a félelem és a nyugtalanság. Lábamat türelmetlenül kezdem el dobogtatni. Az ablakon kinézve rögtön leesik, hogy igaza van, valóban nem a reptér felé tartunk.

A fekete hajú férfi hátrafordul és biztató tekintettel mosolyog rám. Nyugodságot színlelve utánzom le a gesztusát. Belülről viszont teljesen felemészt és megrémít az egész helyzet. Már nem érzem azt a nyugodságot mint az elején amikor rá néztem, ennek a kellemes érzésnek a helyét a pánik vette át.

-A repülőtér a másik irányban van -szólalok meg remegő hangon hosszas hallgatás után.

-Louis, már megint elszóltad magad? - fordul hátra újból az előbb említett fiúhoz.

-Csak fázok! - vágom egyből rá. Nem foglalkoznak velem, szerintem nem is hallották meg a hangomat.

-Nem mindegy? - üt a combjára felháborodva az előbb említett fiú. - Azt mondok neki amit akarok, kibaszottul nem tud már elmenekülni! - emeli fel a hangját idegesen.

A jobb combomon egy szúrást érzek majd oda nézve látom, ahogyan a festett szőkeség kegyelem nélkül belém nyomja annak a valaminek a tartalmát.

-Mi a faszt csinálsz? - kiabálok rá. - Neked teljesen elment az eszed? - húzom ki a tűt amit bennem hagyott majd erőteljesebben leutánozva a mozdulatát állítom belé a tárgyat.

-Hülye kurva- morogja az orra alatt. -Kurvára rossz döntés volt, remélem tudod..

A hirtelen feltörekvő álmosságom miatt nagyokat pislogok a fiúra. szóró szitkozódások közepette húzta ki magából az előbb beleállított tárgyat.

Erőtlenül hagytam, hogy a fejem feltehetőleg Louis vállára essen.

-Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy velünk jöttél! Nem hiszem el, hogy két percig nem tudod befogni azt a kurva pofádat!

Nekem pedig ez volt az utolsó amit hallottam. Elvesztettem az álmossággal vívott csatámat. Már nem izgultam azon, hogy mi lesz velem,már nem éreztem fájdalmat csak azt, hogy egyre nyugodtabb leszek. Tisztában voltam vele, hogy ez csak egy átmeneti pillanat és amint véget ér, ezerszeresen megbánom, hogy elfogadtam az ajánlatukat.