Nem Vagy Különb! //H.S.//

5.

A szívem ezerrel ver, lábaimat olyan gyorsan szedem mint még soha. Az első szökésemnél fele ennyi adrenalin se volt bennem. Igaz, most más célért futok hiszen a tényleges szabadságom és az életem a tét.
Nem hagyhattam, hogy csak úgy elfogjanak és visszaráncigáljanak abba az istenverte pincébe.

A fák lombjai alatt elhaladva kezd előtörni bennem a bűntudat, fáradtság illetve a társaik, amiket nem igazán fogadok szívélyes örömmel. 
Sajnálom amit Louis-szal tettem.
Próbálom azzal nyugtatni a tudatom, hogy nem volt más választásom de valahol belül még magam is tudom, hogy de, igenis volt csak a könnyebbnek tűnő utat választottam az őrült hevességem végett. Igazságtalan a döntésem, hiszen Ő a bántalmazás számtalan fajtája közül egyet sem alkalmazott rajtam. Bízok benne és úgy érzem, ez kölcsönös volt mindaddig, amíg úgy döntöttem, Őt lövöm meg Niall vagy bárki más helyett.

Az erdő közepére érve megállok és körbe nézek. Ha nem lennék tisztában azzal, hogy végig egyenes irányba futottam azt hinném, hogy csak körbe-körbe bolyongok. Reményeim szerint már jó távol lehetek a háztól, de ez nem azt jelenti, hogy nyugodt szívvel kezdhetem el felfedezni a helyet.

Lihegve veszem rá magam az utam folytatására.

Tekintetemmel igyekszek egy ösvényt, vagy bármi olyan dolgot keresni ami innen kivezet. Örömömben sikítanék egyet amikor nem sokkal később meglátok a távolban díszelegni egy aszfaltos utat.
Nem tudom hova vezet, de ennek ellenére mosolyogva lépdelek rá majd nézelődni kezdek, hogy merre is induljak el. Végül jobbra vettem az irányt.

A köd lassan száll le amihez hideg szellő örömmel társul. Ezek pedig a kelleténél is jobban gátolják a látásomat és a normális teshőmérsékletemet. A tél gyenge, utolsó napsugarai is eltűnik a felhők mögött, az éjjeli sötétség gátolhatatlanul telepszik le az amúgy is ijesztő rengetegre.

Immáron lassú séta közben érek végre egy szántóföldes részlegre. Vacogva dörzsölöm a karjaimat, eszméletlenül hideg van. Látom, hogy nem is olyan messze egy benzinkút áll ünnepi fényekben pompázva.
Hát persze... Pár nap és itt van a jó öreg karácsony.

Amint odaérek leveszem a hátamról a táskámat majd kinyitom és kutatni kezdek benne. A neszeszeremen és a lemerült telefonomon kívül semmit az ég adta világon nem találok benne. Úgy emlékeztem, hogy a pénztárcám benne volt úgyhogy valószínűleg Niall keze állhat a dolgok mögött.

-A kurva életbe- suttogom feszülten.

Feladom a keresgélést. Idegesen húzom vissza a cipzárt. Visszaveszem a hátamra a táskát majd a telefonfülkébe lépek azt remélve, hátha hagyott benne valaki legalább annyit, hogy tudjak egy hívást indítani. Ez a próbálkozásom is kudarcba fullad. Nyűgösen lépek ki és csapom be magam mögött az ajtót.
Valakitől segítséget kell kérnem.

Bejárat felé lépdelek de oldalra pillanatok mielőtt benyitnék. Látom, hogy az épület másik sarkán egy hosszú, göndör hajú férfi a falnak támaszkodva merül el a telefonja nyomkodásába.
Fura, eddig nem vettem észre...

Összeszedem a gondolataimat és a maradék bátorságomat majd megközelítem az alakot.

-Hello!- szólítom meg kínos mosollyal az arcomon.

A fiú úgy veszi le a szemüvegét, s fordult felém mintha egész végig csak erre várt volna. Kíváncsian fürkészi zöld szemeivel az enyémet.

-Szia. Segíthetek valamiben? - hangja sokkal mélyebb volt mint azt elképzeltem.

-Ami azt illeti...igen - tűröm fülem mögé zavaromban az egyik szemembe logó hajtincsemet. - Egy hívás erejéig elkérhetem a telefonod? Az enyém lemerült és most eléggé szar helyzetben vagyok.