Nem Vagy Különb! //H.S.//

8.

Az időhöz való érzékem feltehetőleg nyugdíjba vonult,miközben a végtelennek tűnő sötétség szorosan tart a markában. Valósághű álmom miatt a tudatom legmélyén azonban tisztában vagyok azzal, hogy még élek, csak nem reagálok a külvilági dolgokra és ki tudja, hogy a fiúk mit tesznek velem ameddig nem vagyok magamnál.

Álmomban szüleim torontói háza előtt ácsorgok. Pontosabban kívülről, az ablakból figyelem a bent zajló eseményeket. A hó lassacskán szállingózik le a borús égboltról, egyenesen rám. Az utcán egy kósza lélek sem tartózkodik, mindenki a családjával élvezi a karácsony meghitt estéjét. Anyukám mosolyogva bontja ki a neki szánt ajándékot miközben apa és én fülig erő vigyorral a reakcióját várjuk. Zavaros tekintettel veszi kezei közé az ajándékából származó nyakörvet. Értetlenül fordul felénk mire az ottani énem egy lyukkal körbe szúrkált dobozt nyújt felé. Már tudja, mi van benne ezért amilyen gyorsan csak lehet, elveszi tőlem. Könnyes szemmel dobja el a doboz tetejét majd egy fekete kiskutya vidáman dugja ki onnan a fejét. Pont olyan, amiről a múlthéten mesélt, hogy szeretne. Anya az állatot szorongatva áll fel, mi pedig kétoldalról óvatosan átöleljük.
Mosolyogva helyezem kezemet az üvegre. Olyan... Gyönyörű volt az egész. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha semmi sem történt volna. Arcom letisztult és terhektől mentes, ahogyan nekik is. Egyszerűen csak... élvezzük az egymással töltött időt.

Ajkamba harapva veszem le a tekintetemet pár másodpercre rólunk. Sóhajtva pillanatok vissza miután elegendő erőhöz jutok, viszont mi már nem vagyunk sehol. Ijedten lépek a bejárathoz aztán nagy levegőket véve rontok be a házba.
A fehér falon helyenként kéznyomok és elkenődött vér jelenik meg.  Követem a nyomokat, amik a konyha felé vezetnek. Zayn vigyorgó feje, illetve édesapám holtteste fogad nyomban miután beérek a helyiségbe. A fiú egyik kezében kést szorongat, a másikkal meg anyukámat szorítja magához, aki fuldokolva próbálja eltolni magától.  Kiabálni akarok, de nem tudok. Egy hang se jön ki a számon. Sietős léptekkel indulok meg feléjük, azonban már túl késő. Zayn mély vágással illeti meg anyám nyakát majd hagyja, hogy a földre zuhanjon pontosan a másik személy mellé. Sírva térdelek le kettőjük közé. Anyukám fejét az ölembe veszem, kezemmel elszorítom a sebet. Vérzése azonban nem csillapodik. Látom, hogy szeméből lassan tűn el az élet. A kezeim közt halt meg életem egyik legfontosabb személye...

-Apa, apa kérlek legalább te ébredj fel! Szükségem van rátok! Kérlek, kérlek ne hagyjatok el-szorongatom a kezüket folyamatosan remegő hanggal. Könnyeimtől alig kapok levegőt, már-már szinte fuldoklom.

-Angel! -érzem, ahogyan valaki erősen oldalamba bök.

Zihálva nyitom ki szemeimet. Nagy lendülettel ülök fel az ágyon. Kivételesen nem érdekel, hogy hol vagyok, inkább örülök annak, hogy felébresztett abból az álomból, amiből az elején a legkevésbé sem akartam kiszakadni...
Arcom nedves, az íriszeimmel együtt.

-Minden rendben? - Louis aggódva foglal helyet mellettem. Arcomon végig folyik az utolsó könnycseppem, amit Ő egyből letöröl. Kezei közé veszi az arcomat majd nagyujjaival körkörösen simogat.

Az egész testem remeg,a szívem eszeveszettül kalapál. Kék szemeivel mélyen néz az enyémbe. Próbálja kitalálni mi bajom lehet de nem sikerül neki.

-Igen-válaszom tömör. -Mennyi ideig voltam eszméletlen? - halkan kérdem.

-Nagyjából hat órán át-válaszol.

-Jézusom-visszadőlve a kényelmes ágyba veszem szemügyre plafont. Kezeim eszméletlenül sajognak, alig tudom őket megmozdítani. Lenézek rájuk és csak annyit látok, hogy mind két helyen csuklótól könyékig kötözve vagyok.