Nem Vagy Különb! //H.S.//

3.

Az éjszaka folyamán többször is megriadok a végtagjaim zsibbadására. Hiába kaptam Louistól egy jó nagy adag altatót, nem tudok zavartalanul aludni.
Nyűgösen nyitom ki a szemeimet és nézek a rácsos ablak felé, ahonnan már javában pislákol be a felkelő nap sugarai. Feleslegesnek tartom az újbóli próbálkozást, pedig alváson kívül nem igazán tudok semmi mást csinálni. Sóhajtva folytatom a tegnapi elfoglaltságomat, azaz úgy kezdek el nézelődni mintha nem egy hétköznapi pincében lennék. A vérfoltok nem igazán kötik le a figyelmemet, pedig azokon kívül semmi érdekeset nem találok. Csalódottan hajtom vissza a fejemet majd  magam elé bámulva merülök el a gondolataimba.  Az eszemben csak Louis jár, sehogy sem értem meg, hogy miért van a bandában, hiszen Ő... annyira másabb mint a többiek. Ártatlannak és sebezhetőnek tűnik akiről ordít, hogy tényleg nem akarja azt, amiben éppen benne van. Kétségtelenül Ő tölti be a leggyengébb láncszem szerepet viszont mégis kisebb félelmet keltett bennem a kiborulása pillanatában.

Emlékeim között kotorászva ugrik be az a pillanat, amikor pár évvel ezelőtt anyuékkal rendszeresen jártam önvédelemre.  Az akkori oktatómmal sokat beszéltünk arról a helyzetről amiben jelenleg is vagyok. Hirtelen feltörekvő ötletből kifolyólag ficánkolni kezdek a széken, hátha sikerül lazítanom a csomón és legalább a kezemet megszabadíthatom a szoros kötésből.
Percek múltán idegesen fújtatva mondok le erről a tervről. Valami más kell... Számat rágva kezdek el gondolkozni azon, hogy melyik opció esélyesebb a szabadulásomra. Végül úgyis mindegy alapon nagyobb lendülettel rugaszkodom el a földről és összeszorított szemekkel hagyom, hogy a földbe csapódjak. A kezeim tompították az esést, szóval ez is mindhiába volt. A kurva életbe...

A padló jóval hidegebb a levegőnél, az egyetlen ami melegített az a szememet időközben elhagyó könnyek. A végtelennek tűnő csendnek egyedül a szipogásom vet véget, viszont a bennem keletkező, egyre csak növekedő űrt nem tudom ilyen könnyedén eltüntetni.

Az órák csak úgy elrepülnek felettem, időközben sikerült lenyugodnom és félkészülnöm arra, amit valószínűleg Zayntől fogok kapni, ha megtudja mire is készültem a kis mutatványommal.

Hallom, hogy valaki csendben csukja be maga mögött az ajtót és ismerős léptekkel közelít meg.

-Veled meg mi történt? -szólal meg szórakozottan Louis miután mellém ér.

-Akkora erősségel fújt be a szél, hogy eldőltem tőle - morgom az orrom alatt kedvetlenül. Igazából belül hatalmas kő esett le a szívemről amiért ő jött le. Legalább ilyen téren kibaszott mázlista vagyok.

A fiú nevetve rázza meg a fejét majd a vállamhoz ér és könnyedén állít vissza az eredeti helyzetembe. Hálásan pillantok rá, viszont a tekintetem teljesen értetlenné válik amikor a kötélhez ér.

-Liam úgy döntött, hogy arra az időre ameddig eszel valamit elengedhetlek. Utána elkisérlek letusolni - ad választ a fel sem tett kérdésemre.

-Milyen kedves- forgatom meg a szemeimet.

Figyelmen kívül hagyja a beszólásomat, sőt, mintha meg sem hallotta volna azt amit mondtam. Lábaim után a kezeim következnek, ezzel már jobban meggyűlt a baja. Végül káromkodások közepette sikerül neki attól is megszabadítania. Hatalmas lendülettel állok fel és rohanok a lépcső felé. Mielőtt felléphetnék az első fokra, a vállamnál fogva ránt magához.

-Ezt a te érdekedben tettem - suttogja a fülembe. Szorosan húz magához, így semmi esélyem nincs szabadulni a kezei közül. -A többiek  az ajtó előtt vannak és fegyverrel a kezükben várnak téged. Tudják, mire készülsz és azt is, hogy mit tesznek veled ha netalántán igazuk lesz és szökni akarsz - morogja tovább.