Nem Vagy Különb! //H.S.//

12.

Az éjszaka folyamán aligha pár óránál többet aludtam. Hol az ágy melletti szabad kis helyen sétáltam fel, s alá,hol pedig a kényelmetlen paplanon fekve néztem a plafont és irigykedtem Harryre, amiért ő nem zavartatva magát, nyugodt lélegzetvétellel aludt. Nem igazán tetszett a szoba, de még így is ezerszer jobb volt a pincében lévő szeknél meg a láncnál. Oké, mondjuk azoknál minden jobb lehet...

Gondolatom végig Louison és azon járt; valahogyan el kell érnem, hogy újra hajlandó legyen velem társalogni. Na igen, ez egyenlőek tűnik a lehetetlennel. Haragszik rám amit teljesen megértek ám zavar, hogy nem hallgat meg. Szavai továbbra is a fülemben csengtek, nagyjából csak akkor fogtam fel úgy igazán amit mondott. Belátom, hatalmas fasz voltam abban a pillanatban és nem kellett volna Őt gyanúsítgatnom. De a tetteimet, akármennyire is szeretném... nem tudom csak úgy visszacsinálni. Ahogyan Louis sem fog egyik pillanatról a másikra megbocsátani.

Addig, addig kattogott az agyam, míg sikerült álomba szenderülnöm.

A testem, az elmém... mindenem fáradt.

Mégis egy újabb álomban lelem meg lelki békémet.

-Jézusom Angel, inkább hagyd abba-hangosan nevet fel a szörnyű rajzom láttán a torontói legjobb barátnőm.

-De már készen vagyok - csalódottan fordítom vissza magam felé a vásznat. - Annyira azért nem lett rossz-tűnődve nézem az összképet. Azért hozzám képest valóban nem annyira borzalmas.

Egy tengerpartot akar ábrázolni lemenő nappal, madarakkal illetve turistákkal kiegészítve. Na igen, de ott van az a bizonyos akar szó. Igazából az egész úgy fest mint egy óvodás munkája,viszont ennek ellenére mégis büszkén tartom kezemben az alkotmányomat, amit hosszú órák illetve szenvedések álltal fejeztem be.

A lány fuldokolva visít az ágyomon, combját csapkodja és levegő után esedezik. Ő ilyen személyiség, akár a semmin is képes nevetségesen viháncolni.

Allison nagy levegővételekkel próbálja helyre állítani a légzését. Rám emeli a tekintetét. Próbálom nem elnevetni magam, de a könnyes szemét megpillantva egy újabb nevető roham jön rá mind a kettőnkre.

Sok perc elteltével végül sikerül lecsillapodnunk. Ablakba helyezem a ,,műalkotásomat" majd Allie mellé dőlök.

-Nem akarom, hogy visszamenj oda-sokkal komolyabb hangnemben szólal meg. - Mindenkinek hiányzol amikor távol vagy. Nekem,Alessianak, Owennek, Alexnak, még Ethan is hiányol annak ellenére, hogy nem mutatja ki-egész testtel fordul felém. Boci szemekkel méreget. - Maradj, kérlek.

Nem bírom tartani vele a szemkontaktust, sóhajtva pillantok el róla. A barátaim neve hallatán nagyobb fájdalmat érzek. Itthagytam őket, pedig mehettem volna velük akár egy egyetemre is, vagy valahova a közelbe, ahonnan könnyebben megtudjuk oldani a találkozásokat. De úgy, hogy Londonra esett a választásom, elég ritka amikor látom őket. Nem járok olyan sűrűn haza, egyedül ünnepek idején. Az év többi napján több ezer kilométerre vagyok azoktól a személyektől, akik mindennél fontosabbak számomra.

-Fogalmam sincs, hogy miért mentem oda. Valami vonzott ahhoz az iskolához, de még én sem tudom, hogy mi. Annyi, de tényleg annyi jót olvastam róla, hogy azt hittem, nekem is ilyen könnyű dolgom lesz-fejemet fájdalmas mosollyal csóválom meg. - De nem... az ott lévő emberekben maga az ördög bújkál csak más-más kinézetet öltve.

-Jaj már-kúsz közelebb. - Azért ennyire nem lehet rossz.

-Pont ez a baj-nézek vissza rá. - Sokkal rosszabb mint hinnéd.

-De ezt nem értem. Itthon mindig, mindenki szeretett. Ott miért nem?

-Mert nem vagyok olyan, mint ők. Engem nem a méreg drága ruhák vásárlása és az azokkal való felvágás meg a mindennapos shopping érdekel. Már az első napon úgy néztek rám mint a véres rongyra pedig akkor még nem is ismertek. Ahogy telt az idő ez csak rosszabbodott és mindnyájan azon voltak, hogy pokollá tegyék az életemet.