Egy játszma. Egy este. Egy jól elcsípett pillanat.
Az emberlánya hírnevet akar, tömérdek pénzt, műsort a tévében, aztán amikor végre megkapja, rájöhet, hogy bizony nem minden arany, ami fénylik.
Elisabeth utálja a villát, a pénzt, meg mindent, ami...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Ennyi a hozzászólásod? - Vonja fel a szemöldökét, az ujjaival való ütemes dobolása az asztalon hirtelen idegessé válik. - Mire vársz még?
- Logan, kérlek. Ne anyám mondja meg, hogy hol legyen az esküvőm! - sóhajtom unottan. - Szeretnék férjhez menni, de nem most. A kapcsolatunk alighanem romokban!
- Miről beszélsz? - A szemei akkorák, mint két desszertes tányér.
Kínos csend ülepedig közénk, mint ahogy mostanában mindig, amikor beszélgetni próbálunk. Csak a csarnokból kiszűrődő előzene emlékeztet minket, hogy most egy esküvő zajlik odabenn. A párok lassúznak egymás karjaiba omolva, kihasználják a pillanatot nem úgy, mint mi.
- Szinte sose vagy itthon - ecsetelem, és közben a sírás folytogat. Nem akarok előtte sírni, pont most, pont itt, ennyi sminkben. - Mindig csak dolgozol. És amikor van egy kis szabadidőd, akkor anyádéknál töltöd Bostonban, vagy teniszezel a hülye haverjaiddal.
- Csak ennyi az indok?
- Csak ennyi? Logan mikor értél hozzám utóljára?
- A kibaszott életbe! - Logan ököllel az asztalra csap, mire az étkészlet elemei összekoccannak.
Megdermedek. Tágra nyílt szemekkel nézem ahogy kitolja maga alól a széket, feláll, és a mutatóujját a képembe tolja.
- Nem fogok többet könyörögni, hogy legyél a feleségem, Elisabeth! Ezt jól jegyezd meg! Talán megdugnálak egy nap többször is, ha nem játszanád el folyton a vérig sértett királykisasszonyt!
Hosszú másodpercekig mozdulni sem bírok. Íriszeimmel és elvált ajkakkal végigkísérem, ahogy megigazítja magán az öltöny gallérját, majd sarkon fordul és faképnél hagy.
Hihetetlen, hogy mindig képes lelkiismeretfurdolást okozni olyasmiért, amiben pár perccel ezelőtt még annyira biztos voltam! Olyan, mintha azt akarná elérni, hogy saját magamat alázzam a gondolataimmal.
Egy férfi alakját vélem felfedezni a teraszon állva; az egyik keze a nadrágja zsebében, másikkal pedig egy vodkás poharat tart, benne jéggel. Lökésszerűen ér a felismerés, hogy azzal a férfival nézek farkasszemet, akiért úgy oda voltam úgy másfél órával ezelőtt. A sötét tekintete egyszerre zord és harmatgyönge. Kétségem sincs, hogy végighallgatta a Logannel való alakításunkat.
Szégyenlem magam. Hogy fajulhatott a helyzet idáig?
Fogom a levéltáskámat és úgy teszek, mintha nem történt volna semmi, próbálok magamra erőltetni egy kedves arckifejezést és visszasietni a csarnokba, hogy elvegyüljek a vendégek között.
