Egy játszma. Egy este. Egy jól elcsípett pillanat.
Az emberlánya hírnevet akar, tömérdek pénzt, műsort a tévében, aztán amikor végre megkapja, rájöhet, hogy bizony nem minden arany, ami fénylik.
Elisabeth utálja a villát, a pénzt, meg mindent, ami...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Megtorpanok. Hát itt van! Jól elbújt. Már hosszú percek óta fel-alá járom érte az épületet, de tény, hogy először ellenőrizhettem volna az erkélyt. Hisz mire is vágyhatna egy zavarodott nő?
Magányra és friss levegőre.
Ahogyan kimerészkedek a szabadba, már meg sem lepődöm a tél szagú, deres szellő süvítésén, hiszen mindjárt november közepe. De az az igazi, fagyos november.
Elisabeth háttal áll és a korlátnak támaszkodik, csupasz vállai rázkódnak. Szívdöglesztő külseje ellenére most inkább sajnálom őt. Annyira törékeny, kicsi, gyönyörű, és védtelen.
Nem akarok illetlen lenni, hisz pont előlem menekült ide; így kopogtatok a két szárnyú üveg ajtón, mielőtt a levetett zakómmal társulnék, na nem mintha elmennék, mégha azt is akarná. Nem azért szervezkedtem ennyit, hogy aztán egy ökörség miatt besértődjön.
- Remélem nem zavarok.
A szeme sarkából rám pillant, érzem a megvetését. Nem is szán nekem több figyelmet, pedig elviselném, ha ezekkel a füstös, tengerkék szemekkel szüntelenül engem nézne, azt már nem is említve, hogy hogyan, milyen formában. Mondjuk valamikor hajnalban, egy szobában, meztelenül egy ágyban fekve, egy olyan lassú, de annál kimerítőbb szeretkezés után, hogy órák után is csak remegne a lábunk.
A nyaka vonalát méregetem, és a tudattól eltekitve, hogy valószinűleg még nagyon sokára fogom megízlelni milyen lehet valójában, már érzem a számon milyen selymes és lüktető a bőre.
Kissé kirázom a zakót és a vállára teríteném, de elhúzódik.
- Köszönöm, de nem fázom.
Na ne mondd...
- Biztos? Hát én nem úgy vettem észre odabentről - mondom cinikusan, miközben beteljesítem az akaratomat és betakarom az öltönyöm felsejével ezt az alacsony, illatos nőt. - Sajnálom, túlzásba estem. - Nagy szemekkel bámul. Igen, ezt akarom! Egész nap és mindennap. - Csak nehéz megtartóztatnom magam, amikor szemmel látható a helyzet, hogy eléggé kiszolgáltatott vagy a kapcsolatotokban. Csupán ennyit akartam.
- Eléggé nyersre sikerült - világosít fel.
- Nem szeretem adni a szépet, kimondom amit gondolok, akkor is ha megbántódik valaki. Nem bírom Logant, sőt...
- Akkor miért engedted, hogy társuljunk? - kérdezi.
- A jó cél érdekében. Na meg láttam benne lehetőséget. - Vigyorgok. Ő nem annyira. Egyáltalán nem. - Ő a vőlegényed és tiszteletben kellett volna tartanom. Elnézést kérek. - Lassan közelebb lépek, mert hiába pillanatnyilag egyedül vagyunk, de itt a falnak is füle van. - De az igazságért nem kérek.
- Hogy érted? - Eltátja dús ajkait, a szemöldökei összerándulnak.
- Sok év után nem a gyász és a megemlékezés a fő irány, amiért megszerveztem ezt az egész felhajtást újra. Nem hazudtam, én miattad vagyok itt. Többet szeretnék belőled, mint szimpla beszélgetés az erkélyen, de nem vagyok sunyi és seggfej sem, nem fogok belerondítani a jegyességedbe. De tudok pár dolgot. És azt akarom, hogy tudd te is.
Nyel egy hatalmasat, a torkán ragadt minden szó. - Mit tudsz? - sóhajtja.
- Nem leszek bűnbak. Ha megakarod tudni, csak vedd le a gyönyörű szemeidről a kendőt, amivel eddig letakarták és rájössz majd.
A tekintete az éjszakába mered, még csak meg sem rándul porcelán hatású arca. Vajon utál? Olyan régóta vágyom rá, legszívesebben lehajolnék hozzá és szó nélkül a számba szívnám csillogós ajkát. Nem hinném, hogy ellenkezne. De azon kívül, hogy aztán még jobban gyűlölne és megnehezíteném az amúgyis nehéz életét nem történne egyéb.
- Kíváncsi lennék mi játszódik le a fejedben - mondja aztán. Felém fordul, a karjait ölbe teszi. - Alig láttalak párszor. Semmit nem tudsz az életünkről, mégis azt állítodhogy többet akarsz belőlem mert amúgyis boldogtalan vagyok, és hogy tudsz valami rosszat, de nem árulod el. Felbiztattál. Lehet, hogy feleslegesen, ugyanis tisztán látok!
- Ha annyira tisztán látsz, hol van most Johnson?
- Valahol! - Dühös. - Ahol csak szeretne! Attól, mert a menyasszonya vagyok nem kell folyton tudnunk mindenről.
- Igazán? - Kacagnom kell. - Ha az én jegyesem lennél Elisabeth, nem lenne olyan perc, hogy ne tudnád hol vagyok és mitcsinálok. Soha nem éreznél magányt és szomorúságot, mint most. És nem beszélgethetne veled egy idegen férfi egy idegen rendezvény idegen erkélyén, arról, hogy vele milyen volna, mert szilánkosra törném a kezét, azt garantálom. Alkalma se volna rád nézni-e senkinek, nem még beszélgetni veled és hozzád érni. - A füle mögé simítom az elszabadult hajtincsét. - De majd ha máshogy gondolod és nem éred be ennyivel, tudod hol találsz.
