Egy játszma. Egy este. Egy jól elcsípett pillanat.
Az emberlánya hírnevet akar, tömérdek pénzt, műsort a tévében, aztán amikor végre megkapja, rájöhet, hogy bizony nem minden arany, ami fénylik.
Elisabeth utálja a villát, a pénzt, meg mindent, ami...
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
Ez a nő, aki itt fekszik mellettem meztelenül a selyem takaró alatt, a fejemben most egy édes, rémült kislány. Elképzelem hatalmas, jégkék szemekkel, meg enyhén fodros csoki barna fürtökkel. Gyönyörű kislány lehetett. Gyönyörű, de olyan magányos...
A családi házukban bujkál, ami romos és piszkos. Az anyjának nincs ideje takarítani, mert ma is túlórázik, a nevelőapja pedig egy ocsmány féreg, aki épp most tántorgott haza a kocsmából. Elisabeth az étkező asztal alatt lapul, hála Istennek eltakarja a hosszú terítő a reszkető, vékony kis testét. Hallja annak az undorító alaknak a lépteit, ahogyan a nehéz bakancsa ránehezedik a nyikorgó hajóparkettára. A szívem összeszorul, mert még csak nyolc éves, mégis egy ilyen szörnyeteggel kell szembenéznie nap, mint nap. Fél tőle. A mély hangjától. Attól is, hogy újra megüti őt.
Elkapja a lábát, Lis sikolya a levegőbe vág. Sajnálom őt. Az történik, ami a héten már többször is; megüti őt, aztán a foltok miatt újra kimarad az iskolából.
Átérzem a fájdalmát, nekünk sem volt igazi, védelmező apánk, de azért ez mindenen felülmúl.
Istenem, csak egy gyerek... Miért engeded, hogy a világban ilyesmik történjenek?
Eszembe jut Sophie. Ő is csak egy kislány volt. Ő is elment, elvitte a rák, mintha tíz évesen tehetett volna bármiről is.
- Ne sírj, édesem - kérlelem List, miután a mesélés közben elcsuklik a hangja és kibuggyan egy jókora könnycsepp. Felcsókolom az arcáról és átölelem vékony derekát a lepedő alatt. A takaró a legfinomabb anyagból van, de a bőre még annál is selymesebb. - Már nem bánthat. Ha tudtam volna, hogy ilyen hatással van rád, nem kérdeztem volna. Ne haragudj.
Megcsókolom, belemosolyodik.
- Ne aggódj. Már évekkel ezelőtt elváltak anyámmal. Csak fáj, hogy így kellett történnie és még Logan is csak fájdalmat tud okozni. Azt hittem ő ment majd ki ebből az egészből... Na persze! - Kuncog.
Csak próbálja elfedni előlem, hogy mennyire szenved. A bicepszemen pihen a feje, a haja az arcába omlik, de én elsöpröm onnan. Akármennyire is igyekszik eltakarni előlem a szomorúságát, látni akarok minden könnyet, ami elhagyja csillogó szemeit, és tudni akarom azt is, hogy miért.
- Szépségem, azt akarom, hogy megszabadulj tőle. De én nem kényszerítelek semmire, ha nem akarod csak egy szavadba kerül. Minden úgy történik, ahogy te jónak látod.
- Ne bízd rám ezt a döntést, Drake. Csak annyit tudok, hogy nem akarok a felesége lenni. Inkább lennék a te jegyesed, minthogy megadjam neki ezt az örömöt.
- Ó, hát ennyire rossz vagyok? - kérdem. Viccelődök, nevetni akarom látni, nem sírni és bánkódni. - Csak ezért lennél a menyasszonyom, hogy ne legyél az övé?
