Egy játszma. Egy este. Egy jól elcsípett pillanat.
Az emberlánya hírnevet akar, tömérdek pénzt, műsort a tévében, aztán amikor végre megkapja, rájöhet, hogy bizony nem minden arany, ami fénylik.
Elisabeth utálja a villát, a pénzt, meg mindent, ami...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Elkészültél? - Lép mögém Logan, és én a tükörből figyelem, ahogyan megigazítja a szakállát.
Válaszul csak hümmögésre futtja, miközben visszatekerem a rúzst a tokjába.
Semmi kedvem kimozdulni innen, és ezt a sminkem is nagyon jól tükrözi. Egy ilyen alkalomhoz annyira egyszerű, hogy az már fáj. Csak egy vörös rúzst viselek highlighterrel, a hajam kontyba tűzve. Még a ruhám sem az igazi; csak egy mély kivágású, fekete alkalmi overál, amit akármelyik üzletben megkaphat az ember.
- Miért nem a kéket veszed fel? - kérdez újból, én pedig mégjobban lelohadok.
- Nem szeretem azt a ruhát.
Logan a torkát köszörüli, és én újból érzem mögöttem, forró lehellete a nyakam gödrét éri. Rámenős. Tudom mit akar.
- Én pedig tudod mit nem szeretek? - Jaj ne... mégsem tudom. Hogy lehet valaki ennyire kiszámíthatatlan? - Ha egy ilyen vérszívó a menyasszonyom körül sertepertél!
DRAKE
Idegesen toporgok a lépcső alján, de egyáltalán nem azért, amit cirka egy órával ezelőtt tettem. Olyan furán hangzik, mintha rossz lennék azért, mert kimutatom egy gyönyörű nő felé azt, amit iránta érzek. És hogy mit érzek?
Egy röpke sajnálatot, szenvedéllyel és kívánattal fűszerezve. Olyan ütős kombó ez, amit valaha ezelőtt aligha éreztem. Hiszen ő egy bársonyos bőrű, gyönyörű, púder szagú, édes nő, akit nap, mint nap csak úgy kidobnak, nekem pedig annál jobban csurog utána a nyálam.
A karórámon ellenőrzöm az időt, és már negyed nyolc is elmúlt, dolgom is volna bőven, de semmiképp sem hagyhatom, hogy drága Elisabeth megfutamodjon. Hisz Jézusom, csak egy ártatlan csók volt a lábára! Még csak a bugyijába se nyúltam...
- Haló - Veszem fel a telefont, meg se várva, hogy megszólaljon a a csengőhang. A szemeim végig a legfelső lépcsőfokra tapadva. - Igen, én vagyok. Nem probléma. Rendben. - Elakad a szavam és már nem is tudok több figyelmet szentelni a vonal végén lévő személynek.
Elisabeth úgy tűnik fel a semmiből, mint egy vérbeli díva. Ha azt gondoltam, hogy tegnap jól nézett ki, akkor egy barom voltam, mert most ebben a fekete szettben egyszerűen ellenálhatatlan. Esküszöm annyira kiemeli a dekoltázsát hogy fontolóra veszem, kilökjem-e a kezéből a táskáját, csak hogy mikor lehajol, még nagyobb belátást nyerhessek.
- Értem. Persze. Mindjárt elintézem. Viszhall. - A gondolataim már egészen máshol járnak, pontosan ennyire, hogy azt sem tudom mibe egyeztem bele.
Csak ámulok és bámulok, iszom a látványát ahogyan a kék szemeivel rám néz és látom, hogy zavarban van.
Tudom mi fog történni. Úgy akar elmenni mellettem, mintha észre se venne. Látom a mozdulatain.
Drága Lis... Ennél légy kicsit okosabb.
- Elisabeth - nyögöm ki a nevét, mikor alig van már köztünk pár méter távolság.
- Mr Dawton - remeg a hangja. Miért magáz? Kérdőn nézek. Mintha félne. Talán rossz vagyok, de mégsem ennyire... - Szeretnék át adni egy üzenetet. - Kecses ujjaival a füle mögé tűri az eddig arcába omlott sötét tincseit, és én itt helyben a földhöz tapadok, talán örökre. A bal oldali járomcsontja éppenséggel minden színben pompázik, csak nem a bőre színén. Látni, hogy tömérdek smink fedi még, de így sem tudta eléggé elrejteni, amit a csodás arcával művelt az a szarházi. - Ez egy Meg Mason idézet - suttogja. Annyira boldogtalan. - Egyetlen házasságnak sincs értelme. Főképp nem a külvilág számára. Egy házasság önálló univerzum.
- Tényleg ezt üzente? - Vonom fel a szemöldököm. - Még jó, hogy nem vagy a felesége.
- Felejtsük el az egészet.
- Mégha lenne mit elfelejteni - szúrom oda ingerülten Elisabethet félbeszakítva. - Miért jó így neked? Ezt szeretnéd? Fájjon kívül-belül?
- Mr Dawton épp eleget ártott már a kíváncsiságával! - Ó, te jó Isten! - Délelőtt vissza utazunk New Yorkba. Így szeretnék elköszönni is. - Miért csinálja ezt? Miért nem hagyja ott ezt a fattyút? - További sok szerencsét az életben.
Azzal távozik, én pedig magamra maradok az illatával, a gondolataimmal,és a dühömmel. Alig tudom türtőztetni magam. Ha nem ezen a szaros rendezvényen lennénk, már rég felfordítottam volna az egész kócerájt!
Ann szalad felém, már attól tartok elesik azokban az extrém magas cipőkben.
- Drake, itt a vége. - Karolna belém, de alacsony termete miatt csak az alkaromat éri el kényelmesen. - Megtettünk mindent, de az egész család rólatok beszél! Lefeküdtetek?
Ideges pillantásokkal nyugtázom a húgom ötleteit.
- Mégis mit gondolsz? - kérdezem. - Egy kibaszott csók se történt.
- Helyes. - Puha tenyerébe veszi az arcomat. - Drake, én nagyon szeretlek téged. Mindkettőtöket. De hagynod kell, különben még rosszabb lesz a helyzet. Én mondtad! Mondj le róla. Logan soha nem fogja elengedni.
- Ann, ő az enyém! - mormogom.
- Nem, édesem, nem az... Csak lehetett volna. - Megölel. - Logan egy pöcs. Nem állja a szavát. Soha!
- Akkor nagyon rossz emberrel húzott ujjat!
- Drake, kérlek! Féltelek. Ne tegyél semmit, kérlek! - Erőszakoskodik, hogy nézzek rá. - Igérd meg, hogy kiszállsz! Mond ki. Igérd!
- Nem, Ann. Nem ígérem. - Megcsókolom a kezét. Olyan kis félénk... - Ő is érzi amit én. Ő is vágyik rám. Bántja őt, hát nem látod? Megütötte, mert megbánta, és mert tudja, hogy ő az enyém. Nekem adta. És ami az enyém, azzal nem bánhatnak így. Meg akarom neki adni azt, amire a szíve vágyik. A csókokat. Az érintéseket. A biztonságot. Mindent! Mindenáron.
