Egy játszma. Egy este. Egy jól elcsípett pillanat.
Az emberlánya hírnevet akar, tömérdek pénzt, műsort a tévében, aztán amikor végre megkapja, rájöhet, hogy bizony nem minden arany, ami fénylik.
Elisabeth utálja a villát, a pénzt, meg mindent, ami...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Elisabeth
Újra átpörgetem a katalógust, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy ilyen hírneves szalon nem tud adni nekem egy ugyanolyan kocsit.
Egy coupé kell. Egy C-osztály. Ugyanolyan sportülésekkel, ugyanazzal a színkóddal, ugyanazzal a motorral. Miért olyan nagy kérés ez?
A halántékomat masszírozom, belehasít a fejembe a fájdalom ettől a rengeteg információtól. Benz. C63. AMG GT. Maybach. Annyi választék, mégsem jó egyik se. Még szerencse, hogy itt van velem egy csomó férfi – olyanok is, akik jól ismerik Drake-et –, különben szívrohamot kapnék itt helyben a tudattalanságtól.
– Kisasszony, ez egy limitált darab. Csak párat gyártottak belőle, ezt itt nálunk, sőt más szalonban sem fogja megkapni. Az is lehet, hogy az úr kérte ilyennek. Az az igazság, hogy ilyen felszereltségben még soha nem láttam ezt az autót. – Érkezésünkkor azonnal a fiatal vezérigazgatót hívattam ide, aki most a tableten lévő legfrissebb kép felé bök, ami Drake gyász-fekete Mercedes-ét láttatja. Mi az, hogy még ő sem látott ilyen autót? Talán itt mindannyiunknál idősebb, olyan tapasztalt lehet... – Hasonlót találhat...
– De? – horkantok fel, túl sokáig húzza a mondanivalóját.
– De Mr Dawton azt a kocsit szerette – szólal fel Mustafa mögöttem, és egyidőben a fejemben is a vészcsengő. – Ha jól ismerem őt, márpedig így van, akkor nagyon válogatós autó téren. Nem hiába választotta ezt. – Közben a fotót méregetem. – Sport belső, több mint hatszáz ló, dizájn, egyedi szín...
Egyedi szín?
Mustafa őrült lehet, ugyanis én csak egy sima fekete autót látok, semmi egyebet, különleges színről szó sincs. Nem könnyíti meg a helyzetemet, mint ahogy Drake Dawton sem, aki a múltban bárcsak egy hétköznapi járgányt választott volna, hogy most ne legyek ilyen aggályos helyzetben. Istenem, miért kell minden férfinak ilyen bonyolultnak lennie?
Azt hiszem ez az a hely, ahol a jómódú emberek – mint jómagam, hiszen az a város legmenőbb hoteltulajdonosának a menyasszonya vagyok –, leülnek ide és nemes egyszerűséggel kiköhögnek több száz-ezer dollárt egy autóra és úgy írják alá a papírt, mintha kenyeret vennének. A falakon fekete-fehér képek lógnak az első pár generációs modellekről.
Bárcsak én is aláírhatnék egy papírt. A fejem se fájna ennyire, az hót-ziher.
– Kisasszony, azt hiszem találtam valamit. – Remélem Huntert az Úr küldte le hozzánk. Egy pillanat erejéig elmélázok, amiért ő is kisasszonynak hív, hisz alig van köztünk pár év. Egész pontosan öt, ha jól emlékszem. Olyan fiatal. Gáláns, amiért elkísért minket és örök hálám, ha megoldja a problémámat.
