Egy játszma. Egy este. Egy jól elcsípett pillanat.
Az emberlánya hírnevet akar, tömérdek pénzt, műsort a tévében, aztán amikor végre megkapja, rájöhet, hogy bizony nem minden arany, ami fénylik.
Elisabeth utálja a villát, a pénzt, meg mindent, ami...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
– Jézusom, tiszta hülye vagyok! – kiált fel Lis a nappaliban, vagyis jobban mondva a nappalinkban. Még nekem is szoknom kell a tényt, hogy egyik napról a másikra a magányos, nőtlen életembe beköltözik ez a csodás nő és felforgat mindent, kezdve az érzéseimmel, meg a józan eszemmel. Felpattan a bársony U alakú kanapéról, a hüvelykje nem kegyelmez a távirányító gombjainak, ahogyan visszatekeri a majd fél órás műsort. A tizedik perc körül járhatunk. – Hogy mondhattam ezt? – kérdi.
A tekintélyes méretű képernyőn az Istennőm gyönyörű arca ahogyan a kamerába néz, látszik, hogy zavarban volt végig. Mosolyognom kell. Olyan édes és ártatlan.
– Tökéletes voltál, édesem. Nem kell aggódnod – nyugtatom.
Fel-alá mászkál a márványlapon, olyan rosszul érzi magát, mintha bűnt követett volna el. A fehér ruhájának rakott szoknya alja van, ami egyfolytában táncol a szemeim előtt. Jobbra-balra lebeg, mintha nem a föld gravitációja hatna rá. Meztelen lábujjai elvesznek minden lépténél a hosszú szőrű szőnyegben – talán ez az egy dolog teszi kevésbé lakatlanná a nappalit. Nincsennek képek. Díszek. Növények. Még függöny se. Csak a kandalló a tévé alatt, a hatalmas kanapé, meg a beépített bútorok. Kong az ürességtől.
Lis nagy sóhajjal visszahuppan mellém. Átkarolom vékony testét, a mellkasomra hajtja a fejét. Kellemes púder illata az orromba kúszik.
– Lehet nagy hibát követtünk el, már az egész világ tud rólunk, meg hogy itt élünk. Mit szól majd a család?
Hosszú másodpercekig töröm a fejem a tökéletes válaszért, míg mindketten a hangtalan műsort nézzük; kettőnket délelőttről, amikor ugyanezen a kanapén ültünk és választ adtunk mindenre. Ez a nő a menyasszonyom, nekem kell felelnem érte és nem csak az anyagi háttérért, hanem a lelki békéjéért is. Ebben a pocsék helyzetben az utóbbi jelent nagyobb falatot, és félek, hogy megakad a torkomon. Megfogok benne fulladni, ha nem jönnek be a számításaim, és Lis-t nem sikerül megnyugtatnom.
– Johnsons családja már nem a családod többé – bukik ki belőlem, amikor rájövök, hogy az idegen embereknél akik cikkekben, meg kibeszélő show-kban fogják átrágni az életünket, csak ők jelenthetnének nagyobb gondot. Lis felnéz rám, húzott kék szemei most inkább félénken őzikék. – Ez a te életed. Ne mások határolják be, hogyan akarsz élni. Nem tettél semmi rosszat azon kívül, hogy évekig vártál valakire.
– Drake, nézd már! – Int a képernyő felé, miközben felkerekedik. – Mint egy hülye cirkusz. Akármit teszek, vagy mondok, sosem leszek elég tisztességes senkinek.
A gyönge hangulatvilágítás miatt csak halványan látom a grimaszt az arcán. Átfut az agyamon a gondolat, hogy nem ártana rendes lámpát kapcsolni, de aztán rájövök, hogy késő délután van, ami azt jelenti, hogy a korai naplemente miatt odakinn sötét van, a takaratlan ablakon pedig akárki azt is láthatná belőlünk, amit nem akar.
