MÚZSA

ELSŐ FEJEZET

ARABELLA WOODS

――――――――――

Október

― A kurva életbe már! ― fortyogok magamnak, miközben az asztalomon uralkodó káoszban kutatok. Eltakarítok az útból néhány kósza jegyzetlapot, de a szemüvegem helyett csak a kulcsomra fonódik a kezem, amit már egy hete keresek. ― Csodás! ― fujtatok csípőre tett kézzel. ― Akkor marad a kontaktlencse.

Becsörtetek a fürdőszobába, hogy betegyem a rettegett lencséket. Mély levegőt veszek, elszámolok háromig, mielőtt kinyitom a tükör melletti szekrényt.

― Hát persze ― húzom el a számat elégedetlenül, amikor meglátom a szemüvegemet a szemhigéniás polcon.

Ne lepődj meg a kifejezésen, egy lusta perfekcionista szereti rendbe tenni a különböző funkciókat ellátó kemikáliákat. Az aktív szociális életemnek köszönhetően pedig meg is rendült ― Egy furcsaság, amit tudni érdemes rólam: szeretek szavakat alkotni, amiket mások nem igazán értékelnek. Plusz angol humorom van. Ebben semmilyen rasszimus nem bújkál, csak a tények, hogy a fárasztó, néhol szarkasztikus humorom a britekére vall.

― Reggelt! ― vakkant Vaughan, a lakótársam. Álmosan dörzsöli az arcát, miközben próbál a vécéülőkén helyet foglalni anélkül, hogy szédülve a padlóra ájulna. Magamban megtapsolom, amikor sikerül neki.

― Jó reggelt! ― üdvözlöm egy hangyányit üdébben.

Mindketten sokáig voltunk fent az éjjel, ezért egyikünk sem hibáztatja a másikat, amiért ilyen szűk mederbe tereljük a kommunikációt. Tegnap ― tulajdonképpen ma ―, hajnali háromkor érkezett a Bud Light utánpótlás Vaughan center pasijának haverjaitól, így az "Áthívom pár barátomat"-ból egy csapatgyűlés lett focimuffostól, mindenestül. Na persze ezt nem onnan tudom, hogy részt vettem a FKT-n (alias Felajzott Kanok Találkozója), mert egyáltalán nem így volt. Hanem épp egy olyan jelenetnél tartottam az Alkonyat-maratonomban, ahol a farkas falka törzsgyűlést tartott és az "Ironikus!" szóval jellemezve úgy döntöttem, ideje nyugovóra térni.

― Nekem nem egy interjún kellene lennem? ― kérdezi Vaughan rekedtes hangon. Olyan elmélyülten mered maga elé, hogy megfeledkezik a csapból folyó vízről. Pár másodpercet várok, de amikor nem sok esélyt látok a hipnózisból a közeljövőben esélyes ébredésre, magam zárom el a vizet. ― Asszem hányni fogok ― nyöszörgi mozdulatlanul. Nem tudom mivel ütötte ki magát ennyire, de akármennyire is érezte tőle jól magát tegnap, a mai állapotából arra következtetek, hogy nem érte meg. ― Mégsem. Elmúlt ― kihúzza magát és belenéz a tükörbe. ― Nem jó, de nem is tragikus.

― Három éve lakunk együtt, de ilyen rossz bőrben még nem láttalak.

― Én huszonvalahány éve lakok ebben a testben ― méregeti gyűrött arcát. Lassan beszél, de nem azért, mert hazudik, vagy túlságosan intellektuális volna, szimplán csak bent akarja tartani a tegnapi buli folyékony emlékét. ― Higgy nekem, néztem én már ki ennél szarabbul is.

― Milyen interjúról beszéltél? ― érdeklődöm a kád szélére ülve. Tényleg kíváncsi vagyok a válaszára, nem csak a róla mintázott karakter sorsa miatt érdekel, esküszöm...

― Egy külkeres állás valamilyen multinál ― Megmossa az arcát, aztán a szeme alatti karikákra egy-egy maszkot helyez az arcmaszírozó görgőjével. ― Megüresedett egy hely, mert elpatkolt a tag, aki kábé egyidős a céggel.

― Sajnálom.

― Ne merd! Fél éve a várólistán dekkoltam. Ha a fazon nem dobja fel a bakancsát, előbb vagy utóbb ráküldtem volna a kölyköket, hogy elevenen felfalják ― vet rám egy pillantást a tükörben, amivel hitelt ad szavainak.