MÚZSA

NEGYEDIK FEJEZET

XANDER HALE
―――――――――――

A munkanélküliség hatalmas szívás, pláne, ha van egy húgod, akinek meg akarnál adni mindent, igazi művészlélek vagy, nem tudsz ellenállni a heti egy forrócsokinak és a számlák befizetésén túl még valamit enni is szeretnél. Ugyan a könyvtáros internetkapcsolatot használva adtam fel hirdetést, hogy megrendelésre festek, vagy épp rajzolok, ám az abból befolyó összeg az anyagdíjon túl nem sok mindenre elég, plusz Mike haverom potya költöztetői munkáitól sem fürdök tejben, vajban, ezért górcső alá kellett vennem minden lehetséges állást ― sikertelenül. Komolyan nem hiszem el, hogy nincs üresedés, vagy annyira elengedhetetlen volna az érettségi bizonyítvány a fekete mosogatóknál, a múzeumi takarítóknál, illetve a kutyasétáltatóknál. Pláne, ha önhibámon kívül nem tudtam felkészülni a vizsgákra a családom helyzete miatt.

― Szép napot, Mr. Hale! ― szól bele a telefonba a jelenleg egyetlen fix bevételi forrásom. Mrs. White, az intézményvezető hangja reszelős, bár nem tudom, hogy ez az irdatlan mennyiségű cigarettát kísérő Unicum-nak köszönhető, vagy annak, hogy reumás.

Szabadidőmben ― amiben mostanság bővelkedem ―, gyerekeket korrepetálok egy általános iskolában.

― Önnek is! Miben segíthetek? ― tapogatózom félve. Ha még ezt a munkát is elveszik tőlem, jövő héttől már egy madárszaros padon tölthetem az éjszakáimat.

― Nem terveztem in medias res a témára térni, de hamár belekérdezett, kérnék egy szívességet. A hétvégén lesz egy tökfesztivál Cliffland-ben és a testvériskolánk fúvósai lettek volna a fellépők, azonban ételmérgezést kaptak, ezért visszamondták. Ha nem szeretnék szégyent hozni a Long Island-i Roosevelt Általános Iskolára, muszáj találnom valakit, aki elvállalja a szereplést, természetesen egy bizonyos összeg fejében. Arra gondoltam, hogy mivel maga óraadóként már így is részben az intézményünkhöz tartozik, továbbá meglehetősen tehetséges is...

― Elvállalom ― vágom rá, félbeszakítva az udvariaskodó asszonyt.

Nem szívesen állok nagyközönség elé, dacára a képességeimben való biztosságnak, de egy ilyen rendezvényen általában az emberek fele részeg, a többiek pedig családosok, akik semmiképp sem lesznek kritikusak egy egyszerű zenész sráccal, mert a dodgemezni akaró gyerekük rángatja a kezüket testvérével az élen, aki majd' megfullad a vattacukortól. Nem utolsó sorban, minden pénz jól jön a helyzetemben, ezért nem is volt kérdés, hogy Mrs. White megmentésére sietek.

― Nagyon köszönöm, Mr. Hale. A mai fiatalokra sosem lehet számítani, de maga olyan, mint az én időmben mi voltunk.

― Köszönöm ― válaszolok illedelmesen, ugyanakkor meglehetősen röviden is. Nem vagyok mestere a beszédnek, pláne az embereknek, ezért kínos csendben telnek a következő másodpercek.

― Akkor... Emailben küldöm a részletes tájékoztatót. Viszhall!

― Rendben, köszönöm. Viszont hallásra!

Miután bontom a hívást, telefonomat a farzsebembe csúsztatom. A konyhaszekrényből előhalászom a legkisebbik lábost, amelyben vizet forralok egy kis teához. Amíg a gázrózsa édeskés illatú lángjaival ölelésébe zárja az edényt, a gitárom húrjait pendítem. Mély dallam lélegzik fel, ódához hasonlóan magasztos, mintsem bús hangvételű, annak ellenére, hogy egy angyali leány viszonzatlan figyelme lebeg a szemem előtt. A fülem mögött készenlétben álló ceruzával lejegyzek néhány hangjegyet, majd a bögrémben várakozó filterre öltöm a száz fokos vizet.

― Kérsz? Fahéjas almás ― szólítom meg a sarokba szőtt pókhálón forgolódó állatot. ― Nem baj, legalább több marad nekem. Tudod, a karácsonyra emlékeztet az íze, ezért szeretem annyira. Te mit gondolsz? ― egy pillanatra tízszemközt nézek Peter Parker-rel. Semmi válasz. ― Sejtettem. Nem vagy a legkommunikatívabb társaság, ugye tudod?!