MÚZSA

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

ARABELLA WOODS
――――――――――

Sosem voltam az a tipikus magazinos lány. A csajos estén törölközőbe csavart hajú, egyik kezemben pezsgő, a másikban InStyle amíg szárad a pedikűröm típusú magazinos lány legalábbis biztosan nem. Én inkább az a magazinos lány voltam, aki a kádban punnyadva lapozgatja az anyukájától, később a lakótársától elcsaklizott ponyvát, mert félti a könyveit a gyertyafényes fürdője közelébe vinni. Közben természetesen felváltva koncertezek a Mamma Mia! első részének filmzenéjével és a OneDirection-válogatásommal, hangszóró híján egy üres pohárral kialakítva a megfelelő akusztikát. Az utóbbi napokat viszont mással sem töltöttem, mint magazinok bújásával, majd a bennük talált anyagok és a Pinterest-ről szelektált képek ragasztgatásával egy embernagyságú kartonpapírra. Erre a "portfólióra" illesztettem még a kiállításra írt verseimet, illetve egy-két kottát, amit Xander firkantott le nekem a készülő dalairól.

A hónom alá szorított montázs tükrözi a Xander-rel jóformán intravénásan magunkba töltött embertelen mennyiségű lattét (részéről nyilván forrócsokit, mert ő az egyetlen New York-ban, aki nem szereti a kávét). Az elmúlt időszak minden szorongástól vagy éppen röhögőgörcstől ejtett könnye, a projektbe fektetett álmatlan éjszakáim, a pénztárcám nyüszítése minden magazin után... minden összpontosul ezen a táblán, amit végre Mr. Everton elé tárhatok. Egyedül az ő jóváhagyása választ el attól, hogy a papíron menetrendszerű pontossággal kidolgozott installáció megelevenedhessen abban a galériában, amit kiszemeltem az angyalszámot alkotó dátumra kitűzött időpontra. A lelki szemeim előtt már látom az összepréselt szája mögé rejtett elismerő mosolyt, ezért a vázlat leokézását természetesnek gondolva, idióta vigyorral az arcomon szökdécselek az egyetem márványlépcsőin. Ezzel egy a gond: a fantáziám optimistább volt a valóságnál. Nem hiába lettem író. Bár ebben a pillanatban szörnyen utáltam ezt a képességemet.

― Elismételné, kérem?! ― sziszegem, egy mosolynak álcázott vicsorítással. A homlokomon úgy fodrozódnak az összevont szemöldököm keltette ráncok, mint a nyugati parti óceán késő őszi hullámai. ― Azt hiszem, nem hallottam jól.

― Nagyra értékelem, hogy foglalkozott a feladattal, de az installáció tárgytalan.

― Akkor mégsem a fülemmel van a baj, hanem magával. Tudja, mennyi időmet fektettem ebbe az átkozott feladatba? Az elején nagyon ideges voltam magára, amiért így akar kicseszni velem, de a végére már egészen élveztem a pepecselést a képkivágásokkal meg a pacsmagolást a silány ragasztóval, amit az egy dolláros boltban vettem. Én kurva sok energiát fektettem ebbe a tervbe, kiválasztottam a helyszínt, az időpontot, készítettem plakátot, amivel hirdethetjük az eseményt. Minden részletet kidolgoztam. Összekötöttem a szerelmet, az erotikát az irodalommal és más művészeti ágakkal, például a zenével meg a festészettel. Maga meg csak annyit mond, hogy nagyra értékeli, de feldughatom magamnak az egészet, a projektből nem lesz semmi.

― Nézze, Miss Woods ― kezd bele nyájas hangon. Hú, de felképelném! ― A feladatot azért kapta, mert helytelennek ítéltem a viselkedését. Időközben azonban volt időm gondolkodni, így rájöttem, hogy ha nem volt igazságos magával szemben ez a plusz teher, hiszen Jessica nem kapott büntetést, habár ugyanannyira részt vett az óra zavarásában.

― Szűzanyám! ― kiáltok fel, a fejemre csapva. ― Nem is a feladattal szívat meg, hanem hogy visszavonja az egészet, pont miután kidolgoztam a belemet.

― Miss Woods, nyugodjon meg, kérem! És ne trágárkodjon!

― Ó, én nyugodt vagyok! ― nevetek fel hisztérikusan. Az óra végeztével kiüresedett terem falait visszhangként töltik be a szavaim. ― Igazából még köszönettel is tartozom, amiért most közölte velem, nem pedig a megnyitón, amikor a piros kordonnál téblábolva várom a látogatókat. Csodálkozom, hogy kihagyta ezt a shakespear-i csavart, mert az lett volna csak igazán sok hűhó a semmiért, nem igaz, tanár úr?!