MÚZSA

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

ARABELLA WOODS
―――――――――――

Kiskoromban úgy tartottam, hogy a nagyszüleim házát valamiféle mágikus erő övezi. Na persze nem azért, mert Nagyapa beszélő bútorokkal táncolt volna, vagy mert a nagyim boszorkánysipkával a fején egy hatalmas üstben rotyogó trutyit kavargatott volna. A mágikus erőt a biztonságos zónában leltem. A szüleim ugyanis fegyverszünetet kötöttek, mielőtt átlépték a ház küszöbét, a nővéreim pedig varázsütésre testvérként bántak velem: bújócskáztunk, számháborúztunk, meg együtt kerestük a hátsó kertben elrejtett húsvéti tojásokat. És ide menekültem akkor is, amikor szerelemittasan valami orbitális hülyeséget követtem el, mert naivan azt hittem, hogy attól majd viszont fog szeretni a számomra egyébként elérhetetlen férfi. Olyan volt, mintha a kopottas kovácsoltvas kerítés egy párhuzamos univerzumot ölelt volna, kaput nyitva arra az ideális életre, amire mindig is vágytam. Évekkel később, amikor már mindhárman kirepültünk, illetve a szüleink házassága a szignózott válóperes papírokkal kézzelfoghatóan is véget ért, még mindig ugyanaz az érzet jár át. Most, ahogy itt állok a holdfénnyel beragyogott konyhában, a kotyogósban lobogó kávé forró aromáját szipkázva úgy érzem, hogy ez a ház megvédhet bármitől, ami a falain túl rám leselkedik.

― Mit hallgatsz, kincsem? ― kérdezi Nagyapa, aki épp az imént tántorgott be a konyhába. A törött kezén világít a fehér gipsz a négy órai félhomályban.

Miért is vagyok fent ilyen embertelenül kurva korán? Természetesen az éjszakába, aztán hajnalba nyúló írás miatt. Ez a baj az ihlettel: az egyik pillanatban még reménytelenül sóvárogsz utána, a másikban pedig eszeveszettül gyorsan és olyan könnyedén járnak az ujjaid a billentyűzeten, mint magának Mozart-nak a zongora klaviatúráján.

Kiveszem a fülhallgatómat és a gubancos zsinórját tetézve zsebre vágom.

― A Can't Take My Eyes Off You-t, de azt a feldolgozást, amit Heath Ledger énekel a 10 dolog, amit utálok benned című filmben.

― Ez az, amikor az a siheder fiú a rendőrökkel kergetőzik egy futballpályán?

― Talált süllyedt ― virítom rá a fültől fülig érő mosolyomat. Kackiás bajsza alatt ő is megvillantja a fogsorát. ― Meglep, hogy így emlékszel rá.

― Nah, aggastyán vagyok, nem szenilis. Különben is, azt a filmet már annyiszor megnézetted velem, hogy az Alzheimer végső pontján is erre emlékeznék a Forma-1-es világbajnokok névsora és a hálaadásnapi pulyka receptje helyett.

― El sem hiszem, hogy a romkom-függőségem és én megelőztük az autóversenyzőket. Szép munka, Woods kapitány! ― mondom magamnak, elismerően megveregetve a vállamat. ― Kávét?

― Kérek, köszönöm!

― Feketén, három cukorral?

― Másféllel ― helyesbít, elhúzva a száját. Felnagyított csodálkozással a mellkasomhoz kapok.

― Ki vagy te, és mit tettél a nagyapámmal?

― A nagyanyád tette velem. Önjelölt kardiológust játszik, ezért lefölözött minden jót az életemben. Három helyett másfél kockacukor kávénként, a heti két oldalassütést kéthetente egyre cserélte, és még kimondanom is fáj, de csupán havonta egyszer tarthatok póker pénteket. Napi kétszer fél órát ülhetek a televízió előtt, kivéve ha meccs van, azt azért háborítatlanul végignézhetem, cserében viszont a mérkőzés idejével megegyező periódusban kell nordic walkingolnom, vagy mi a csuda a neve annak, ha botokkal bohóckodva sétálok.

― Tudod, hogy csak vigyázni akar rád. Bár ezek a szankciók eléggé katonásan szigorúak... Napi egy óra tévézés?!

― Nekem mondod?! Komolyan mondom, Cecile előbb visz a sírba, mint a magas koleszterintem.