MÚZSA

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

ARABELLA WOODS
―――――――――――

Szerelem első látásra. Milyen édesen és hihetetlenül hangzik, igaz? Pedig létezik. Én is csak akkor ébredek rá, amikor ajtót nyit ez a mosolygós százharminc centis manó. Világos haja két copfban ugrál pufók arca mellett, unikornisos kezeslábasától megolvad a szívem. Ébredező anyai ösztönöktől bizsergő petefészekkel figyelem a pillanatot, ahogy egy ölelésbe torkolló sajátos pacsival rövid időre elbúcsúznak egymástól. Xander-ből ugyan nekem csak egy tétova integetés jut, de a testvérpár különleges, ketten-a-világ-ellen-mechanikája kárpótol, nem is beszélve a történelemért rajongó kis tüneménytől vidám estémről.

― Köszönöm, köszönöm, köszönöm! ― kiáltja el magát Fiona, miközben leteszem az utolsó lapomat.

Látva Xander szegényes konyháját, felkerekedtünk egy fagyizással egybekötött csajos bevásárlásra. Most, két mesével és egy vacsora után közösen sütött brownie-val később a nappali padlóján játszunk.

― Ah, igazán nincs mit ― vonom meg a vállamat hetykén. Győzelemtől fölényes mosoly terpeszkedik az arcomon. Igaz, hogy egy tízéves gyereket vertem meg UNO-ban, de attól még győzelem! ― Máskor is szívesen elgyepállak kártyában ― kacsintok rá, felmarkolva a szőnyegen heverő makarónimaradékos tányérokat, amikkel egészen a mosogatóig egyensúlyozom. Fifi apró léptekkel követ a konyhába, ahol felmászik a pulthoz húzott bárszékre.

― Ezt megtaníthatnád Xander-nek is ― sóhajtja gondterhelten, miközben a paklit keveri egy visszavágóhoz. ― Minden társasjátékban hagy nyerni, mert még "gyerek" vagyok. Dög-u-na-lom!

― Beszélek a fejével, ígérem! Kisujj-becsszó ― nyújtom felé a mosogatástól vizes kisujjamat, amibe parányi mancsával bele is kapaszkodik.

― Nehéz feladat lesz. Néha elég csökött tud lenni.

― Csökönyös? ― javítom ki alig észrevehetően, nehogy megbántsam. ― Ó, sehol sincs hozzám képest. Lehet, hogy Xander néha makacskodik, de ebben a történetben én vagyok a saját magát megkoronázó Napóleon, ő pedig max Jozefina az oldalamon.

― Mókás vagy. Már értem, Xander miért beszél rólad folyton.

Kihagy egy ütemet a szívem.

― És miket mesél rólam a bátyád? ― puhatolózom ártatlanul, mialatt belül majd' meghalok, hogy kicsikarjak egy kis információmorzsát Xander hét lakat alatt őrzött érzelmeiről.

― Á-á, nem adom ki a kis kelekólát.

― Nem kellenek a részletek, elég csak annyi, hogy...

― ... úgy beléd van - e zúgva, mint te belé?

Ég a fülem, annyira zavarban vagyok. A saját érzelmeimről néha még magam előtt is titkolózom, ezért leforráz Fiona velős kérdése.

― Xander és én csak barátok vagyunk, kis Cupido. Sőt, talán még azok sem. Ő segít megírni a könyvemet, én meg...

Elhallgatok. Fogalmam sincs, hogy a pénzt leszámítva hogyan profitál a közösen töltött időből. Azt hiszem, sehogy. A pénzre viszont jócskán szüksége van, elnézve az életkörülményeit. Ez az egész csak az anyagiakról szólt volna? Végülis elég logikus... Mi másért kellhetnék egy ilyen pasinak?! Bár nem Xander az első férfi az életemben, aki addig visel el, amíg hasznomat veszi, majd odadobja a kizsigerelt lelkemet az önmarcangolás keselyűinek, mégis az ő tőre okozza a legnagyobb fájdalmat a hátamban. Ég a lábam alatt a talaj, a tüzet pedig nem más, mint az elhagyástól való félelem gyújtotta.