MÚZSA

ÖTÖDIK FEJEZET

ARABELLA WOODS
―――――――――――

Úgy érzem, a világ peremén állok. Na nem mintha egy rohadt magas helyen gondkodnék az élet értelmén, miközben a lemenő Naptól ezer színűvé mosódott égboltról spicces haikut írnék. Határozottan nem. Törökülésben kuporodok egy kényelmetlen széken, térdemre fektetem az Akhilleusz dalát, fülemben a terem zaját elnyomó hangerővel szól Taylor Swift. Ez egy egészen más kontextus. Mégis abban az illúzióban ringatom magam, hogy megszűnt létezni a világ, csupán én és a Wildest Dreams létezünk a végtelenségig.

― Te mégis honnan ismered Vaughan Carrera-t? ― vágja le magát mellém Jessica.

Ha rezzenéstelen arccal olvasok tovább, vajon elhiszi, hogy nem vettem észre? Egy pillanat erejéig töprengek, aztán eszembe jut, hogy olyan vehemensen csapódott nekem a szőkeség, amit még a folyosón is kiszúrhattak néhányan, ezért nem tettethetem magamat Madame Tussauds-szobornak. Jó, legyen... szocializálódjunk!

― Lakótársak vagyunk ― válaszolom nyugodt hangnemben, majd vissza is teszem a fülhallgatót, jelezve izoláltsági szándékaimat. Természetesen ő ezzel mit sem törődve faggatózik tovább. Megállítom a zenét.

― Erről mikor akartál szólni nekem?

― Nem gondoltam, hogy lényeges információ lehet.

― Hát nekem meglehetősen lényeges, miután lenyúlta a pasimat ― gesztikulál hektikusan.

A teremben összegyűlt diáktársaim tekintete megerősíti bennem a hipotézist, miszerint Jessie velünk ellentétben nem egy introvertált könyvmoly, akinek menekülést jelent ez a kurzus, sokkal inkább egy hebrencs lány, aki tökéletes alibit talált a professzorban való gyönyörködésre. Nem mellesleg a Krisztus előtti időszámításban ragadt, mert Vaughan és Darren már legalább három éve együtt vannak ― én már csak tudom... amióta együtt lakunk füldugóval kell álomba ringatom magam.

― Sajnálom ― vonok vállat érdektelenül, ismét elindítva a zenét.

― Hé, nem intéztük el ennyivel!

Pedig nagyon örültem volna neki!

― Konkrétan mire is vagy kíváncsi? ― érdeklődöm türelmetlenül, a két párhuzamos csíkkal elhallgattava a dalt.

― Mindenre! Mit mesélt neked róla Vaughan, miket csinálnak, mennyit szexelnek, hol randiznak, miket terveznek a jövőre nézve... Darren mennyire tűnik szerelmesnek?

― Esetleg a pontos magassága nem érdekelene, hogy tudd mekkora hullazsákot kell venned?

― Most mit vagy úgy oda? Már kérdezni sem szabad?

― Ha vájkálni akarsz más magánéletében, akihez ráadásul már semmi közös sincs, akkor nem, nem szabad ― mondom kissé feszülten. Jessica kezd az agyamra menni. ― Szerintem tovább kellene lépned. Koncentrálj magadra, mert ők nagyon jól megvannak és ugyanúgy te is lehetnél boldog.

Plusz, két nappal ezelőtt még úgy tűnt, keresztanya leszek.

― Könnyű úgy ítélkezni egy összetört szív felett, hogy a tiéd ép ― szúrja oda epésen.

― Elmés! Írd is ki Twitter-re ― csettintek nyelvemmel. Ismét elindítom a zenét és végre magába szippanthat a néhány perccel ezelőtti idill.

Mintha haza értem volna. A sorok összefolynak, a betűk karakterek körvonalává épülnek, miközben egy új világra nyílik ablak. Ez egy sokkal szebb hely: a karomon vízcseppekhez hasonlóan ül a libabőr, mert tudom, hogy nem valódi. Nekem viszont az, legalábbis amíg az oldalakat lapozva egy másik univerzumba teleportálhatom magamat, ahol érzem, hogy szeretnek, elfogadást és megnyugvást találok a papírkarakterekben, akik megmutatják nekem milyen örömteli és békés is lehet az élet.