MÚZSA

TIZENHATODIK FEJEZET

XANDER HALE
―――――――――――

A könyvesbolt lábtörlőjén állva kémlelem a polcok között más-más világba utazókat. Az üvegre csapódó leheletem homályos foltot varázsol a felületre, de hiába a belső késztetés, a bentiek valószínűleg hülyének néznének, ha huszonöt éves meglett férfiember létemre dinoszauruszt más gyerekes mintát rajzolnék bele. Ehelyett inkább az arany gombkilincsre fonom az kesztyűs kezemet és benyitok az üzletbe, ami hipnotizálja az olvasókat, mihelyst megszólal az ajtó feletti csengő. Én magam is érzem azt a megfoghatatlan varázslatot, amit az antik bútorokból áradó dohos szag, a lapok felett mosolyra húzott ajkak teremtenek, habár sosem tartoztam a könyvek szerelmesei közé. Amióta az eszemet tudom, én azon fiatalok táborát erősítettem, akik a saját mocsarukban dagonyáznak és a tulajdon szenvedésüket örökítik meg ― a vásznon, illetve a kottában ―, nem pedig mások feldolgozásában olvasnak az őket érintő témákról. Néhány hete azonban mindez megváltozott, hiszen belépett az életembe Ő. Arabella felforgatta a világomat, és mindent, amiről eddig azt hittem, hogy ismerem, a feje tetejére állított. Most tehát a könyvesbolt atmoszférája már nem az iskolai könyvtárszobára emlékeztet ― ahová büntetésből száműztek egy verekedés miatt ―, sokkal inkább annak a nőnek a terepe, akit minden porcikámmal csodálok, és aki miatt én is a részese akarok lenni ennek a különös varázslatnak.

― Haver, komolyan nem akarsz egy ilyen frankó galléros pólót? Csak mert az utóbbi időben annyit jársz ide, hogy a munkatársam is lehetnél ― élcelődik Dave pléhpofával.

Hiába ismerjük egymást, amióta világ a világ ― lévén unokatestvérek vagyunk ―, mégsem hallottam igazán élettelien, velősen nevetni... még a saját poénjain sem. Fura? De még mennyire! Valamelyest éppen ez köt össze minket ― a közös nagyszülőkön kívül, nyilván.

― Ennyire azért ne örülj a társaságomnak ― biggyesztem felfelé a szám sarkát, miközben a fekete kesztyűt a kabátzsebembe gyűröm. Egy laza mozdulattal felkapok egy széket, amit Dave asztalához tolok és fordított lovaglóülésben lerogyok rá.

― Örülök én, ne bomolj már, csak furcsállom, hogy itt lézengsz mostanság.

― Mostanság?!

― Igen, valamikor október elején kezdődött. Ha jobban belegondolok, azóta szaporodtak meg a látogatásaid, hogy postást játszattál velem amiatt a lány miatt, aki a fordított háremes könyvet vette.

Igyekszem leplezni, hogy Arabella említésére a könyvesbolti látogatásaimhoz hasonlóan a pulzusom is szaporábbá vált. Érdektelenül megvonom a vállamat.

― Ha minden vásárlásra ilyen élénken emlékszel, előbb-utóbb fel fog robbanni az agyad ― jegyzem meg csipkelődő stílusban.

― Egy, nem emlékszem az összes eladott könyvre, nem én vagyok az Esőember. Kettő, figyelmedbe ajánlom a biológia tankönyveket különös tekintettel az anatómia fejezetekre, mert ha zseniális memóriám lenne, akkor sem robbanhatna szét az agyam az információ mennyisége miatt. Bár ez lehet inkább a fizika tankönyvekben van írva, mondjuk Newton vagy valamelyik tudós törvényében...

A kezembe veszek egy könyvet a Dave előtt tornyosuló kupacból. Elhúzza a száját, mert az lett volna a soron következő a ― baromi izgalmas ― szépséghibás kedvezmény felmatricázásban, bár nem bosszankodik sokáig, inkább elveszi az így legfölülre került kötetet a stószból. Az ujjammal végigsimítok a dombornyomáson, amin megkopott az arany festék Charles Dickens feliraton. Miközben a Szép remények lapjait pörgetem, megakad a szemem számos szón, néven, néhány mondaton, de csak egynél állok meg, hogy egymás után újra és újra elolvassam.

"Józan ésszel, ígérettel, reménnyel, lelkem nyugalmával, boldogságommal dacolva szeretem, és szenvedélyemtől semmi el nem téríthet."

― Ezt megveszem ― paskolom meg a keménytáblás borítót, a szóáradatát megakasztva.

Dave erre megelégelten felhúzza a szemöldökét, és az ő lajhár vérmérsékletéhez mérten hevesen megrázza a fejét.

― Nem lehet. Még nincs rajta a kedvezményes matrica.

Áthajolok a könyvhalmon és elcsenek egy matricát, amit büszkén biggyesztek a kötetre, véletlenül pont a Dickens név utolsó három betűjét lefedve. Dave félig leeresztett szemhéja alól néz rám, miközben akkora sóhajt ereszt ki, hogy a régi könyvek megsárgult lapjaira ülepedő porszemek a zöld ernyős lámpa reflektorfényében táncra perdülnek.

― És most?

― Legyen ― motyogja, a szemét forgatva. ― De meg kell várnod, amíg végzek ezzel a halommal, utána lecsippantom neked.

― Ahogy akarod, maestro ― hajolok meg játékosan.

― Ha már a "maestroságnál" tartunk, mi újság azzal az albummal? Legalább megkerested azóta a kiadót egy daloddal is?

Elhúzom a számat a téma keserűségétől. Nemrég az egyik báros fellépésem után megkörnyékezett egy fazon, aki ― állítása szerint ― a zeneiparban húzott le negyven évet és ha nem ment volna nyugdíjba, már elém tolt volna egy öt számjegyű szerződést. Hirtelen azt sem tudtam, hogyan reagáljam le a szituációt, szorongva forgattam a markomba nyomott névjegyét, de azóta sem szedtem össze annyi bátorságot, hogy felhívjam.

― Nem ― köhögöm a választ az ökölbe szorított kezembe.

― Sejtettem ― morogj a bajusza alatt, miközben a következő könyvet matricázza fel.

― Mentségemre szóljon, hogy nehezen bízom az adott szóban.

― A fickónak névjegye volt! ― ellenkezik magához képest hevesen. Azaz kissé rám mereszti a szemét.

Hogy' is feledkezhettem meg Dave elméletéről, miszerint névjegykártyája csak a komoly, szavahihető embereknek van?!

― Tök mindegy. Ha komolyan gondolta, miért nem hívta fel ott helyben azokat, akiknél állítólag tudna pár szót szólni az érdekemben?

― Nem is tudom, mondjuk mert este tizenegy után lett vége a fellépésednek?! Ilyenkor már az emberek általában alszanak.

― Akkor sem bízom benne ― tiltakozom dacosan.

― Xander, neked az a bajod, hogy nem tudsz túllépni önmagadon. Várod, hogy a sült galamb a szádba repüljön, aztán ha megtörténik, mert ez a bizonyos képletes galamb egy Mike Tyson ütés erejével és egy svájci óra pontosságával eltalál, te akkor is képes vagy kitáncolni a helyzetből. Te vagy a kifogások mestere, barátom, a komfortzónák koronázatlan királya.

― Hé, ne csesztesd a komfortzónámat, nagyon biztonságosan érzem magam benne ― próbálom elviccelni a helyzetet, de Dave arckifejezése nem hagy más lehetőséget, mint az őszinteséget. ― Azért nem hívtam fel, mert félek. Ha tegyük fel, tényleg igazat beszélt és szerinte tehetséges vagyok, akkor stúdiófelvételek, lemezkiadás, turnék és ehhez hasonló terhek zúdulnának a nyakamba. Álmodozás ide vagy oda, a sztárok életstílusa nem nekem való. Ott van nekem Fifi, akit maximum videóhíváson keresztül láthatnék amikor a világ másik felén koncertezek éppen. Apropó koncertek, ahhoz dalok is kellenének, de ismerem magamat annyira, hogy kötelességből nem tudnám ontani magamból a számokat, előbb utóbb ki is égnék emiatt, a zene pedig a szenvedélyem helyett csak a munkám lenne, amit kénytelen vagyok csinálni, hacsak a számláim nem fizetik ki magukat. És bármennyire is jól hangzott volna kábé másfél hónappal ezelőtt, hogy a rajongóimat még a fehérneműikből is ki tudom énekelni, már nem érdekel, hogy bármelyik nő az enyém lehet - e, csak az az egyetlen egy, akinek...

... remélem, hogy így is elég vagyok. A magam reménytelenül romantikus, egyszerű módján ― fejezem be magamban.

― Akinek valószínűleg még névjegykártyája sincs, annyira hebrencs ― mondom végül.

― Ezt a problémát orvosolnunk kell de tüstént ― hüledezik Dave ―, viszont előbb még befejezem a matricázást.

A nyelvemmel végigszántok a fogaimon, hogy elrejtsem a mosolyomat. Dave sosem változik.