MÚZSA

HATODIK FEJEZET

XANDER HALE
________________________

A legtöbb tősgyökeres New York-inak az ősz nem jelent mást taxik által fröccsentett tócsáknál és kávézókat megtöltő egyetemistáknál. Nos, ez nagyjából össze is foglalja milyen egy metropoliszban az elmúlás évszaka. Ennél azonban sokkal többet foglal magába, ahogy azt Cliffland lelkesen fel is vázolja.

A körforgalom közepén szellemekként dekorált szalmabálák üdvözlik a faluba érkezőket, minden közvilágítás oszlopán pókháló tekeredik, a fesztivál apropóján pedig narancssárga tökök néznek rám vissza a kereszteződésekben. Az utcákat buzgó lakosok lepik el, ahogy a főtér felé igyekeznek különböző jelmezekben, a kisebbek arcfestéssel, sárga szalagokat és papírsárkányt eregetve.

― Hogy tetszik itt? ― érdeklődik Bart, a sofőröm. A buszmegállóban várt rám egy szekéren, frakkba öltözve, cilinderrel a fején. Rögtön végignéztem magamom, azt vizsgálva alulöltöztem - e, de a szürke szövetkabátom alatt rejlő fekete ing és farmer a zenészek ünnepi öltözéke, ezért inkább megvontam a vállamat és helyet foglaltam a lovak hátsója mögött.

― Nagyon más, mint amihez szoktam ― válaszolok őszintén. 

A betondzsungelben magasodó felhőkarcolók sosem pompáznak így. New York dugójában összevont szemöldökű bolond gombák püfölik egymást verbálisan minden dühüket ártatlanokon levezetve, Cliffland kis utcái viszont sugároznak a kacagva táncoló gyermekektől, és esküszöm, még a Nap is fényesebben ragyog errefelé. Az idill teljesen átjár, már-már béke honol a megtépázott lelkemben, ahogy Bart szavait hallgatom s közben a lovas kocsin zötykölődve, lehunyt szemekkel belélegzem a hűvös, szmogmentes vidéki atmoszférát. Rohadtul nyálasan hangzom, mint a nyugdíjasok naplementés-idézetes Facebook posztjai, vagy az alattomosan erőszakos utazási irodák giccses szórólapjai, mégis igaz. Cliffland a mesebeli falucska muskátlikkal a párkányon, paradicsommal a hátsó kertben, a telek végében elföldelt németjuhásszal ― vagy férjjel.

― Én negyven éve élek itt. Az elején nehéz volt hozzászokni a cicomához, én mondom, de már nem is emlékszem hogyan szerethettem az egyszerű vidékeket. Bár meg kell hagyni, Cecile nem is engedi ― nevet fel jóízűen, kerekedő hasára csapva. ― Képzelje el mit művel a házunkkal, ha a faluban így pücskörészik... Nyughatatlan egy asszony, szavamra. A minap is kérdi: "Mit gondol majd Babi - az unokatestvére - , ha nem rakom rendbe a sírt?", miközben metszi a sövényt, "Nehogy Donald - a szomszédunk - azt reklamálja, ha háziasszonynak lusta, akkor hogyan lehetne felelős egy városért?!". Tudja, kend, ő akkor sem elégedett, ha másoknak megfelelt, de legyek átkozott, ha ettől nem bolondulok érte még úgyis.

― Ha nem tart túl tolakodónak, hogyan ismerkedtek meg?

― Valamit jól jegyezzen meg, fiam. Egy faluban, ahol az asszonyok biztonsági kamerákként figyelnek és gyorsabban terjed a szóbeszéd, mint a pestis, nem létezik kérdés, ami túl tolakodó volna ― csap vállamra bajtársaisan. ― Amikor Cecilet huszonegy esztendősen polgármesterré választották, a barátaival együtt ünnepelni ment ugyanabba a hörpöldébe, ahová én kullogtam, miután szélnek eresztett az öregem a családi cégtől. Ott ültem a pultnál, a hatodik söröm felett búsulva, amikor ez a gyönyörű nő megállt mellettem és azt mondta "Kellesz nekem". Abban a pillanatban értelmet nyert minden kifürkészhetetlen út, a kies földön nyíló virágok miatt megértettem a dézsából ömlő eső miértjét, mert tudtam, hogy szerelmes lettem. Bár ekkor még nem sejtettem, hogy a fizikumom miatt kellettem neki és a falunak, mert nem volt sírásójuk... Végül azért jól jöttem ki a dologból.

Pufókás arca vidoran piroslik, egész lényéből árad a meg nem fakult szerelem, ami csúfan facsarja a szívemet, mert tudom, hogy én senkinek sem lehetek a Bart-ja.