A bűnöző bizalmasa

siebte

~Destiny~

-Uram, már úton vagyunk. - mondta Angelo a telefonba. Gondolom Mr. Nagyfőnök -akinek nyilván még mindig nem tudom a nevét- hívta. Már legalább másfél órája ott kéne lennünk, de nem igazán érdekel.

-Amint visszaértünk jelenése van a főnöknél Ms Wilson.

-Rendben, de kérem tegezzen. Nem vagyok olyan öreg. - válaszul csak bólintott. Nem beszéltünk többet, Angelo az útra figyelt. Én pedig bámultam ki az ablakon és gondolkoztam, közben néha hátra pillantottam az ikrekre, aggódom értük, nem fogadták túl jól a költözést, bár ezen nem igazán csodálkozom. Én sem repesek az örömtől.

Nem tudom, hogy lesz ezután, de semmifeléképpen nem kockáztathatom meg, hogy a testvéreimnek baja essen. Muszáj engedelmeskednem, hisz ez az ember elraboltatott és ki tudja mire képes még. Oda kell költöznöm, így valószínűleg dolgozni sem járhatok és a tanulmányaimat is fel kell függesztenem egy időre. Hogy keveredtem én ebbe? 17 millió dollár!? ha megtalálom Markust kiherélem az hótziher.

-Destiny itt vagyunk. - szakított ki gondolataim közül a ,,testőröm". Gyorsan kipattantam az autóból és kinyitottam a gyerekeknek az ajtót.

-Gyertek, felkísérlek titeket az irodához. - nézett ránk a férfi, aki időközben leparkolt.

-Des, muszáj? Menjünk haza. - nézett rám könyörgő szemekkel Belle. Fájdalmasan felsóhajtottam.

-Sajnálom kicsim, nem lehet, de ígérem mindent megteszek, hogy hamar mehessünk haza. - néztem rá. - Gyere, induljunk. - nyújtottam felé a kezem, amit vonakodva igaz, de megfogott, majd beléptünk a házba, amit inkább palotának mondanék.

Az irodához érve mély levegőt vettem és bekopogtam.

-Gyere. - jött a válasz bentről, még gyorsan hátra néztem az ikrekre majd beléptem az ajtón.

-Hívatott. - néztem az asztalnál ülő férfire.

-Igen, ülj le. Úgy érzem át kell beszélnünk 1-2 szabályt.

-Milyen szabályt kéne nekünk átbeszélni? - néztem rá homlokomat ráncolva.

-Először is, ha azt mondom négyre itt vagy akkor négyre itt vagy. - mondta, mire felhúztam a szemöldököm.

-Igen? Tudtommal felnőtt nő vagyok nem egy tinilány, akinek meg lehet szabni mikorra érjen haza. De ha annyira tudni akarja miért késtem... - megálltam egy pillanatra mondandómban. -Próbálja meg elmagyarázni két 13 évesnek, hogy miért kell hirtelen egy idegenhez költözniük.

-Engem ez egyáltalán nem érdekel. - én esküszöm megfojtom. -Megint elfejted, hogy itt én vagyok a főnök és az van amit én mondok.

-Ezt már hallottam, mehetek végre? - álltam fel a székről.

-Nem, még nem végeztünk. Ülj vissza. Mint már mondtam Angelo megy veled mindenhová, ha valahova el akarsz menni előtte mindig szólnod kell. - mondatára csak megforgattam a szemem. - Theo és Isabelle a telken lévő másik házban fognak lakni és fogadtam melléjük egy dadát, őt is megismerheted nemsokára. Nem kell aggódnod, igazán jól végzi a dolgát. - remélem is.

-Mért nem lakhatok én is abban a házban? - kérdeztem idegesen.

-Mert én azt mondtam. - hát ez kurva értelmes válasz volt, köszönöm. -Bármikor átmehetsz hozzájuk, de elérhetőnek kell lenned mindig. Ha azt mondom jössz, akkor szó nélkül jössz és nem kérdezősködsz feleslegesen. Értve?

-Igen, értettem.

-Nagyszerű, egyébként örülnék ha tegeznél. - ha neki attól jobb lesz.

-Oké, akkor esetleg a nevedet megtudhatnám? - nem mintha nagyon érdekelne.

-Axel Hunter. - nézett a szemembe.

-Akkor mostmár mehetek Axel? - nyomtam meg direkt a nevét a végén.

-Lent a nappaliban vár Margaret a testvéreiddel. - csak bólintottam. Angelo az ajtó előtt várt. Köszönés képpen csak biccentett, majd elindult -gondolom- a nappali felé, én pedig követtem.

Az egyik fotelben egymás mellett ült Theo és Isa, velük szemben egy ötvenes éveiben járó nő foglalt helyet. Már őszes haját egy rendezett kontyba fogta, mikor meglátott felpattant és egy kedves mosollyal odajött hozzám. Igazán szimpatikus volt.

-Szia, biztosan te vagy Destiny. Margaret White vagyok.

-Igen, én vagyok. Tegezhetem?

-Persze, tegezz nyugodtan. - mosolygott, amit én is viszonoztam.

-Gyerekek megnézzük a szobáitokat? - kérdezte Margaret.

-Te is jössz Desty? - kérdezte Isa, láttam rajta, hogy elég ideges.

-Persze. - mosolyogtam rá nyugtatóan.

-Rendben, akkor induljunk is.