A bűnöző bizalmasa

dreiundzwanzigste

~Destiny~

Október 12. Az öcsém és a húgom ma lettek 14 évesek, én pedig két törött végtaggal fekszem az ágyban. Hét éven keresztül –mióta örökbefogadtam őket– ezt a napot mindig együtt töltöttük, szabadságot vettem ki a munkahelyemen, nekik pedig nem kellett iskolába menniük. Programokat szerveztünk, játszottunk, beszélgettünk, nevettünk. Minden problémát elfelejtettünk 24 órára. 10 hosszú esztendeje csak mi vagyunk egymásnak.  Egy évtizede kerültünk gyermekotthonba, és nem telt el úgy hét, hogy ne gondoltam volna arra, milyen lenne, ha máshogy történnek a dolgok. Ők szerencsére nem sokra emlékeznek az árvaház előtti életünkből, így nem is hiányzik nekik belőle semmi. 3 éves koruk óta én vagyok a nővérük, édesanyjuk és az apjuk is.

Idén nem tudtam volna megoldani, hogy elmenjek velük valamerre, de nem akartam megtörni a hagyományunkat. Túl fontos ez ahhoz. Muszáj volt segítséget kérnem, attól a személytől, akit legszívesebben élve elásnék a kert végében. Axel volt az egyetlen lehetőségem, akármennyire utálom is. Tegnap felbotorkáltam hozzá egy lábon.  Természetesen jól le lettem szidva, de megérte. Megbeszéltük, hogy kocsiba ülünk, és elautózunk a Washington közelében található vidámparkba.

–Kész vagy? –nyitott be főnököm teljes harci díszben. Tökéletes megjelenésén meg sem lepődtem. Fekete bőr bakancsot viselt, hasonló színű vászon nadrággal és inggel, melynek a felső két gombját kigombolva hagyta. Az ing ujjait feltűrte, így láttatva jobb alkarján lévő tetoválást. Máskor is láttam egy-egy részletet, de most teljesen ki tudtam venni. Egy holló ült egy koponyán, amiből elfektetett betűk futottak lefelé, a ,,Memento Mori" mondatot kiadva. ,,Emlékezz a halálra". Hatásos. –Kigyönyörködted magad? –kérdezte, mire én vágtam egy fintort.

–Ha a sarki boltba mennénk, azt mondanám, elmész egynek. –vágtam vissza. –Amúgy meg, a kopogás fogalmát nem ismered?

–Ez az én házam, oda megyek, ahova akarok, és amikor akarok. Nem kell kopognom. –idióta. –Margaret már kint van a gyerekekkel, csak ránk várnak.

–Mehetünk. –mondtam. –A kerekesszéket ide tolnád, kérlek? –kérdeztem halkan. Utáltam kiszolgáltatott lenni, gyengének éreztem magam. A gyengéket pedig eltapossák.

–Persze. Ugye tudod, hogy nem kell szégyellned? Műtöttek, szükséged van rá, ez ilyenkor természetes. –meglepődve pillantottam rá, nem gondoltam volna, hogy néha rendes is tud lenni. –Segítsek? –lágy hangon beszélt, eddigi viselkedésének nyoma sem volt.

–Nem, köszönöm! Megoldom. –kétkedve nézett rám, majd lassan bólintott. –Ne nézz így rám! Tegnap egy lábon felmentem a lépcsőn, emlékszel? –nehezen igaz, de beleszenvedtem magam a székbe, Axel hozzám lépett, majd elkezdett kifelé tolni.

–Emlékszem, jó felelőtlen döntés volt. Simán leeshettél volna, a törött kezeddel még kapaszkodni sem tudtál rendesen! –megforgattam a szemem.

–Hogy a francba kell ezt összecsukni? –idegeskedett főnököm a kocsinál. A tolókocsit próbálta begyömöszölni a csomagtartóba, míg én az anyósülésen, testvéreim pedig hátul ültek. –Na végre. –lélegzett fel a férfi, mikor sikerült neki  a művelet, mellyel már jó 10 perce szenvedett.

–Lassan befontam a szakállam. –jegyeztem meg. –Csak nem kifogott rajtad egy egyszerű kerekesszék? –néztem rá mosolyogva, mikor beült mellém a kormányhoz.

–Indulhatunk? –fordult hátra figyelmen kívül hagyva csipkelődésem. A gyerekektől válaszul egy egyöntetű igent kapott.

A fél órás kocsiút alatt nem sokat beszéltünk, csak a radió szólt halkan. Néha egy-egy ismerős számot dúdoltam magamban, míg az elsuhanó, lámpával kivilágított utcákat néztem. Sajnos mióta Axelnek dolgozom nem sokat tudtam kimozdulni és a testvéreimmel lenni. Margaret viszi őket iskolába, s megy el értük, így még a napi szokásos közös utazásunk is elmarad.

–Destiny, itt vagyunk. –szakított ki gondolataimból a mellettem ülő férfi.

–Oh, rendben. Kicsit elbambultam. –magyarázkodtam, majd már nyitottam is ki az autó ajtaját.

–Maradj nyugton, hozom a közlekedő eszközödet! –szállt ki. –Tessék. Most már csak azt kell kitalálni, hogyan nyitom szét.–rakta le elém az összecsukott tolószéket, majd kezdte el forgatni.

–Ne segítsek? –kérdeztem nevetésemet visszafogva. Hihetetlen, a nagy, erős maffiafőnök nem tud szétnyitni egy kerekesszéket.

–Nem, meg tudom csinálni. –rángatta a háttámlát, ami csodával határos módon hatott. –Látod, kész is! –jelentette ki büszkén.

–Jól van nagyfiú, ügyes vagy! –paskoltam meg a combját, majd beleültem a székbe.

–Parkolhattam volna mozgássérült parkolóhelyre is. –mormogta az orra alatt.

–Hűha... Ez kibaszott menő Des! –kiáltott fel Theo. Szóhasználata miatt csúnyán néztem rá. –Vagyis nagyon.. nagyon menő. Ezt akartam mondani. –javította ki magát egyből.

A bejárathoz közeledve egyre több játék tűnt fel. Mivel már estefelé járt az idő, és sötétedett minden ki volt világítva. Az egész vidámpark úgy festett, mint a  filmekben. Villogó fények, hangos zene, sikoltozó emberek. Hot Dog, vattacukor és egyéb egészségtelen ételt áruló kocsik sorakoztak a jegypénztártól nem messze. Volt dodgem, rengeteg hullámvasút, pörgő-forgó dolgok, melyeken garantált a hányás, a sokféle ,,ügyességi" játékról nem is beszélve, amikben soha nem tud senki nyerni. A távolban még egy óriáskerék is látható volt.

A gyerekek szinte mindenre felültek, míg mi Axellel többnyire lentről néztük őket, bár a férfi a céllövést nem hagyhatta ki. Szerintem senki nem lepődik meg, ha azt mondom, az összes üveget eltalálta, és nyert egy hatalmas rózsaszín plüss mackót, amit Isának adott.

–Felülsz velünk az óriáskerékre? –néztek rám az ikrek. Erre viszont én sem mondhattam nemet.

–Destiny...! –szólított meg halkan húgom, amikor már a kabinban tartottunk felfelé. A kilátás gyönyörű volt. –Mesélsz anyáékról? –kérdezte, hangját alig lehetett hallani. Kérdése meglepett, torkomban gombóc keletkezett, a gyomrom pedig borsó méretűre szűkült. Nagyot kellett nyelnem, hogy leküzdjem a torkomat feszítő érzést.

–A szüleink nagyon szerettek minket, s mindent értünk tettek, ezt muszáj tudnotok. Édesanyánktól örökölted Isa az éjfekete hajadat és a kék szemeidet. Theonak pedig ugyanolyan szőke haja és mosolya van, mint apának. –mosolyodtam el szüleink arcát felidézve. –Próbáltak a lehető legtöbb dolgot megadni nekünk, de sajnos a biztonságunk nem volt garantált.

–Ha szerettek, mért dobtak el minket? –csattan fel öcsém. Hangja megremegett, szemei könnyesek voltak. Tekintetére fájdalmasan szorult össze a mellkasom.

–Bárcsak elmesélhetném édesem...

2024.01.06.